Oldal 71 [71]
OCR
MISZTÉRIUMOK BÁBSZÍNHÁZA A művészetet egyedül az élteti, ami csakugyan van, mi csakugyan megtörténik. Ahogy az éhezőt nem lehet szép szavakkal megetetni, a művészet se táplálkozhat utópiákból. A legtündöklőbb elgondolás sorsa is megformáláskor, anyagban dől el, ahogy egy szerelemé az ölelésben. A művészet: inkarnáció. Minél , szellemibb", annál tapinthatóbb. És fordítva: minél ,tapinthatóbb", annál bensőségesebb, annál szellemibb."" Tapinthatóvá tenni a szellemit, a bensőségest — a Pilinszky-színház mottója is lehetne akár. Ebben a tapinthatóvá tételben van kiemelt jelentősége a jelenlétnek, és a fentiekben elvégzett bőséges elméleti vizsgálódást követően talán már képesek leszünk megindokolni, miért. Ha ugyanis az esztétikai tárgy ontológiai szerkezetének hartmanni meghatározását összefésüljük a színészi prezencia pavisi deskripciójával, elég egyértelművé válik, hogy a szépet konstituáló kétféle objektum közül a reális , tárgy" helyére beilleszthető X színész ténylegesen elénk tárt lénye, a performatív aktust végrehajtó színpadi alak, aki megjelenít; az irreális , tárgy" helyére pedig az az Y fiktív személy, a referenciálisan megidézett figura, akit megjelenítenek. De minek feleltethető meg akkor a jelenlét? Hartmann a következőket írja: Világos, hogy az esztétikai tárgy létmódja ilyen struktúra Íti. szerkezeti kettőség] mellett nem lett egyszerű. Mint ahogy kétféle tárgy rejlik benne, úgy léte is kétféle; egy reális és egy irreális, csupán megjelenő. S az benne a sajátságos, hogy a létnek ez a kétfélesége teljes különneműsége ellenére sem vezet a tárgy széthasadásához vagy egységes voltának megszűnéséhez. Ezek szerint a két alkotórész viszonyának valami egészen belsőnek, mondhatni, funkcionálisnak kell lennie. A sajátos viszony, amelyen a tárgy szép volta múlik, voltaképpen az a meghatározó szerep, amelyet a reális (az érzékileg adott) játszik a tárgyban, hogy a tőle egészen különböző irreálisat megjelenitse.” Mindebböl vilägosan kitünik, hogy a jelenlet ennek a belsö, funkcionälis viszonynak egyfajta dinamikus, élet- és lélektanilag is érzékelhető sugárzása, melyen át a két pólus, a performer és a performált egyként-lévősége a befogadóban zsigerileg realizálódik. Az, hogy Pilinszky ennek eltűnését tapasztalta, leginkább a színházi esemény létmódjában beállt változással magyarázható, konkrétan azzal, hogy az érzékileg adott előtér (X) és a benne megjelenő háttér vu (Y) között lévő , lebegés" felszámoltattatott." Talán nem nagy merészség azt 54 Pilinszky János: A művészi szép, in uő: Esszék, cikkek, vál. Bende József, Budapest, Magvető, 2019, 644. 55 Hartmann: Esztétika, 59. 56 Bövebben läsd uo., 62-63. « 69 «
