Oldal 30 [30]
OCR
VISKY ANDRÁS Prológus Különleges feladat előtt állunk, amikor a Beszédet vagy — még pontosabban - egy mindkettőnk által szeretve tisztelt Beszélőt szólaltatunk meg a magunk hangján, abban bízva, hogy a dialógus nem fojtja meg, hanem visszhangozza a hangot. Kudarcra vagyunk ítélve? Igen. Remélem, legalábbis. Mondjuk ki a nevet. Együtt? Kíséreljük meg. Jó. Vegyünk mély levegőt. És! Pilinszky János. Megtörtént. Talán. Jól mondod. Gyakorolnunk kell még. Hallom a hangodat, és értem, mit mondasz. A hangoddal együtt látlak. De nem hallom a Beszédet, aminek a felkutatására, meghallására és megszólaltatására köteleztük el magunkat. Megmondanád, mi a hallás feltétele? Kérlelhetetlenül jelen lenni és észrevétlenné válni. Világítsd meg, kérlek, nagyon is elvontnak tűnik előttem, amit mondasz. A hangot vissza- sőt , kiverő"" és megsokszorozó felület, architektúra vagy rejtélyes domborzati együttállás (, Zordon erdők, durva bércek, szirtok"), mind-mind jelentéktelenné válnak, visszahúzódnak, sőt légneművé lesznek, amikor fölhangzik a vers, az ének, a zene, vagy akár egy magányos kiáltás. Nekünk is erre kell törekednünk. Arra, hogy meghalljuk egymást és visszhangozzuk a nem jelen levőt, aki hozzánk beszél? Jól értem? Pontosan. De mi is beszélünk: jól tesszük hát, ha magunkat is halljuk és meghalljuk. A dialógus átbeszélés, azaz nyelvváltás, jelentések elhagyása és újak befogadása. Az időt is át- és keresztülbeszéljük, behatolunk porladó testébe, maradék formát keresünk, törmelékeket emelünk a fény felé, hogy megpillanthassuk bennük a remélt Egészt, amire a töredék minden ízében emlékezik. .28 +
