Seite 15 [15]
OCR
PILINSZKY SZÍNHÁZI ÉS FILMES VÍZIÓJÁNAK TOVÁBBÉLÉSE a liturgiám, amíg meg nem írtam, vagy nem látok olyat, ami nagyon közel áll a sajátomhoz. Azt hiszem, a modern liturgia, ami a modern intellektuális tudatot kifejezi, az egyre összezsugorodó és széteső spirituális tudatról leváló tudati és testi képekből áll." A levél további részében említi a személyes hieroglifáiban elvesző, támpontok nélküli modern embert, s felteszi a kérdést, hogy vajon a művészet segít-e megtalálni ebből a kiutat. A levél nyilvánosságra kerülése előtt nem volt nyoma annak, hogy ez idő tájt Wilson érdeklődött a liturgia iránt." Sheryl Sutton, aki Wilson egyetlen professzionális színésze volt az 1970-es évek elején, azt is megjegyzi, hogy A süket pillantása Nyitányában a Byrdwoman egy mitológiai figura, aki egy szertartást végez, annak a részese. Lehet, hogy anya, a Halál Angyala vagy akár Médea megtestesítője: Soha nem gondoltam, hogy gonosz volna. Nem volt mögötte érzelem. Semmi gyötrelem. Szenvedés se. Tudatalatti volt. Úgy gondoltam rá, mint egy rituáléra, mint egy misére. A kés felemelése és leengedése olyan volt, mint a kehely felemelése és leengedése.”* A Rituálétól a színházig című könyvében Victor Turner megemlíti Richard Schechnert, aki Donald Winnicott gyermekfejlődési szakaszait (én, nem-én) alkalmazza a színész munkájára (Turner idézi ezt a határátlépést a könyvében). A szerep, a karakter, amit el kell játszani, a színész számára a nem-én (not-me) lesz, és miután integrálja a szerep egy részét önmagába, már nem-nem-énné (not-not-me) alakul benne. Az ,alkimiänak” és , misztikusnak" nevezett folyamat során Turner ezt a harmadik énállapotot gazdagabbnak és mélyebbnek tartja, és csak a katalizátor szerepét rendeli a rendezőhöz. Sheryl Sutton beszél erről a megváltozott tudatállapotról, amely a , nyitány" által megkövetelt belső időzítésből ered. Performance Theory című munkájában? Schechner olyan előadásokat emel ki, amelyek nemcsak az egyik állapotból a másikba vezetnek, hanem az egyik önazonosságból a másikba is. Emellett hangsúlyozza, hogy a színházcsinálás módjára fordított figyelem már kísérlet az előadás ritualizálására, hogy megtalálja az érvényes cselekvési formákat magában a színházban. Egy tizenkettedik századi mise apropóján bemutatja, hogy a liturgia számos , avantgárd" technikát alkalmazott: , allegorikus volt, ösztönözte — nem kényszerítette — a közönség részvételét, teleológiailag a Sepsi: Pilinszky János mozdulatlan színháza, 109—-110. Mészáros György például úgy gondolja, hogy Pilinszky , félreértelmezte" Wilson színházát és a saját kategóriáit , húzta rá". (Mészáros György: Pilinszky János színházesztétikája, Iskolakultúra, 2006/3, 52.) A kutatásaim azt erősítették meg, hogy nem értelmezte félre, hanem nagyon is jó intuíciótól vezérelve ragadta meg — egyébként valóban szuverén módon, alkotóként — ezt a korai Wilson-előadást és annak liturgiakeresését. Arthur Holmberg: The Theatre of Robert Wilson, Cambridge, Cambridge University Press, 1997, 7. Richard Schechner: Performance Theory, Taylor & Francis e-Library, 2004. a 00 o +13 +
