Oldal 14 [14]
OCR
SEPSI ENIKŐ jellemzőire, és olyan rituális gyakorlatokra, formákra és struktúrákra utal, amelyek új esztétikai és szemantikai rétegeket generálnak. A színház, formájának és felépítési módjának köszönhetően, költőivé (poiesis) válik, ami kiszélesíti a költészet lehetőségeit. Antonin Artaud újrafogalmazásával hozzátenném, hogy a színház térbeli költészet, azaz sajátos nyelvet használ, s az időbeli sűrítés mellett a maga időtlenségében képzelet és valóság helycseréjével dolgozik, ami a metafora alapja. Richard Schechner teoretikus, rendező és drámaíró a From ritual to theater and back: the efficacy-entertainment braid? cimü esszejeben hangsúlyozza: az úgynevezett , valós események" metaforákként tárulnak fel. A költészet (azaz a metaforikus jelentés és az egyetemes cselekedetek időtlen konstrukciója) kiszélesíti a társadalmi rituálék lehetőségeit a színház felé, és ez az úgynevezett költői színházak fő jellemzője. Másként fogalmazva, a költészet szerkesztés- és időbeli logikaként jelenhet meg a rituális színpadon, ugyanakkor a költői (irodalmi) szövegek olyan rituális elemekkel rendelkezhetnek, mint például az ismétlés, a performativitás, illetve a közösségi, valamint egyéni befogadás együttes megléte. Wilson színházát gyakran nevezik képszínháznak, a korai korszakot még a képek néma színházának is, de a szakirodalom nagyon keveset szól a rituális aspektusairól. Amit Pilinszky nagyon érdekesnek talált A süket pillantásában — Robert Wilson első európai előadásában, melyet Pilinszky Párizsban látott 1971-ben -, az minden valószínűség szerint a rituálé és a költészet találkozása volt a színházi térben. A magyar közönség az 1914 című előadást láthatta Wilsontól a Vígszínházban 2014-ben, illetve az Oidipuszt a MITEM keretében 2021-ben. Mindkét előadásban felfedezhető a korai előadásoktól kezdődően csalhatatlanul jelenlévő vizuális és gesztuális védjegy, ami bármelyik Wilsonrendezést két percen belül felismerhetővé tesz. A korai néma előadásokhoz képest ezek az előadások irodalmi szövegekkel dolgoznak úgy, hogy a szöveg (és a sok vendégszöveg) nem uralja az előadást, hanem egyenrangú a látvánnyal, a zenével, a tánccal; az Oidipusz a mítosz felől közelít a szöveghez, a mítosz időtlen, emlékezetben ismétlődő elemeit és szereplőit vizuálisan látjuk, a történetet a két tanú mondja el. Ez a szerkesztési mód már A siket pillantásában megjelent, ahol a tanú süketnéma kisfiú szemén keresztül látjuk a történéseket. A Columbia Egyetem Wilson Archívumában vált világossá számomra, hogy Wilson rituális színházat keres az Én ,visszateremtésének” (dekreäciéjänak) folyamatában, egyfajta szertartást, amely ugyanolyan fontos volt Pilinszky, mint e tekintetben fő forrása, Simone Weil számára: , Nem tudnám megmondani, mi 5 Richard Schechner: From Ritual to Theater and Back: The Efficacy-Entertainment Braid, in u6: Performance Theory, London — New York, Routledge, 1988 [1977], 128. «126
