Seite 597 [597]
OCR
Elekes András (1942, Gyergyóremete). Annak a generációnak a tagja, amely a román uralom alatt kezdte meg, és a magyar időben fejezte be gimnáziumi tanulmányait. 1942-től Sopronban tanult, 1949-ben szerzett diplomát. Szaktanulmányokat közölt a Bányászati és Kohászati Lapokban, kitüntetéseket kapott. 1990-ben, 66 évesen hunyt el Budapesten, temetésén egykori középiskolai diáktársa, Veress Péter nyugalmazott külkereskedelmi miniszter búcsúzott tőle. Albert Pál (1944, Csíkszereda). Apja 1921 óta a gimnáziumban tanított. Egyik osztálytársa Sárosi Bálint, a későbbi népzenekutató volt. Tőle tudom, hogy 1944-ben ő volt kiszemelve laborifernek; csakhogy a tanítást áprilisban befejezték, a vidéki diákság hazament, így kézenfekvő volt, hogy az egyik tanár fia álljon be a körmeneti kordonba. Ugyancsak ő emlékezett vissza arra, hogy Albert Pált a háború után elvitték román katonának, ahol agyhártyagyulladást kapott, és egész fiatalon halt meg 1948-ban. Vass Sandor (1946, Csiktaploca). Osztalytarsa volt Fodor Sándornak, a csiksomlyói születésű későbbi írónak. Veress László (1947, Csatószeg). 1926-ban született Csíkcsatószegen. Osztálytársa volt András Imrének, a későbbi jezsuita szerzetes vallásszociológusnak. 1956 júniusában szentelte pappá a börtönből szabadult Márton Áron. 2017ben hunyt el Kolozsvárott. Kiss Elemér (1948, Csíkmenaság). Érettségi után a Bolyai Egyetemen tanult, később elismert matematikus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. 2006ban hunyt el. Bara Béla 2007-ben visszaemlékezett, hogy miként vitte Kiss Elemér 1948-ban a labarumot, anélkül hogy letette, átadta, vagy hosszabban megállt volna vele. , Miután Elemér visszatette a helyére a labarumot, kijöttünk a templomból (az egyik faciger én voltam), nemigen tudtunk haladni, mert a menaságiak és más búcsúsok várták a xhőstx, próbálták megérinteni a ruháját, megcsókolni a kezét, és könnyes szemmel kívántak neki minden jót. Nemsokára Elemér visszament a bentlakásba, mert egyszerűen nem tudott mozogni, úgy ünnepelték a zarándokok. Különben ez minden évben így volt a mi időnkben." (Bara 2007. 19.) Nagy Béla (1949). Ő volt az utolsó, aki a labarumot nyolcadikos diákként a búcsús körmenetben hordozhatta, és a folytonosság szimbolikus jeleként 1990-ben ő is vihette először újra. Az egykori laborifer tiszteletére labarummal vonultak ki a temetésére, mert annak idején retorziót szenvedett tettéért. , 1949-ben, a vörösterror dühöngő kirohanásainak kezdetén, a pünkösdi búcsún, megboldogult Márton Áron püspök úr előtt kimérten, férfiasan és ünnepélyesen lépkedett kezében a szent tárggyal. Meg is kapta érte a magáét. Mint elmondta, nem egészen egy nap alatt úgy méltatták figyelemre cselekedetét, hogy ideiglenes munkahelyéről elbocsátották, és egyértelműen értésére adták: választott életpályájára, a nevelői hivatás gyakorlására (pedagógusi oklevele volt) nem számíthat. [...] Legnagyobb ünnepe talán az volt, amikor 1990-ben, a pünkösdi búcsúk újraindulásakor a labarumot könnyes szemekkel ismét kezébe vehette." (Borsodi 2003.)
