Page 13 [13]
OCR
Előszó: a búcsús élmény eus Egy szó, egyetlen szó, egy név. És mennyivel több, mint egy szó , vagy egy név. Mi minden rejlik benne, mi mindent idéz föl, mennyi tapasztalat, mennyi élmény kapcsolódik hozzá. Immár három évtizede évről évre százezrek kelnek útra, érkeznek meg, búcsúznak el és térnek meg otthonaikba. Húzza őket a hely szelleme, valami, amit saját maguknak sem mindig fogalmaznak meg. Együtt van több százezer ember, ugyanarra figyelnek, ugyanazt kapják - s együttal mindenki másra figyel, mindenki mást kap. Századok óta tart ez. Nemzedékek jöttek és múltak el, mindegyiknek megvolt a saját tapasztalata, élménye, ami ki tudja, mi mindenből tevődött össze. Hitből, találkozásokból? A táj, a ferencesek, a többiek, a külsők, a belsők, az elmesélhetők és kimondhatatlanok milyen keveréke alkotja az élményt? Ha egymás mellé állna minden zarándok, turista és vendég, aki a régmúltban és a közelmúltban megjárta ezt a szent helyet, alighanem körbeérné a földgolyót. Micsoda lánc... Miben áll „Csiksomlyö titka”, mi is az a „Csiksomlyö-jelenseg”? Mi fog ott meg, mi tart fogva? Miért sóhajtunk fel, ha a vonat ablakából meglátjuk a távoli Somlyó-hegyet, aztán az ismerős kettős templomtornyot? Miért szorul össze kissé a torkunk, ha az ellenkező irányba haladunk? Ki tudná mindezt elmondani? S ki tudná mindazt meghallgatni, amit erről emberek százai, ezrei, százezrei elmondanak? S aki meghallgatja, feljegyzi, hány lapon tudná rögzíteni? És ki az, aki ezt elolvasná, akár csak átlapozná? S ha megteszi, megértheti-e anélkül, hogy saját maga is részese lenne a közös emlékeknek, élményeknek? Ha összefűznénk minden kimondott és ki nem mondott, régi és új emlékezést Somlyóról, alighanem körbe lehetne vele fogni a földgolyót. Micsoda gyűrű... A hegy magasa messziről feltűnik. Aki megáll a messzeségben, gyönyörködhet az egészben, mert alja-teteje egyszerre látszik. Mégsem állunk meg, mert oda tartunk, s ahogy közeledünk, kibontakoznak a részletek. Meglátjuk a hegy kisebbik testvérét is, a tornyokat, a domboldali kápolnát, a kálváriát. Lassan eltűnik a szemünk elől a hegy egésze, és megragadják a figyelmünket annak lankái, teraszosra kiszántott oldala, a tövében megtelepült város, a falu, az utcák, a vasúti sínek, a hidak, az országút, a lebontásra ítélt és épülő házak. És az emberek, ismeretlenek és félig ismerősök, barátok és barátságos idegenek. Hajnalban teleszívjuk magunkat friss levegővel, lehajolunk a forráshoz, beülünk a padba, összekulcsoljuk a kezünket. Vagy csak elővesszük az elemózsiát; vagy csak élesre allitjuk a kamerank optikajat,
