Oldal 103 [103]
OCR
részét képezik. Kis mennyiségben szolgálják fel őket, víz nélkül isszák (más borokkal ellentétben) apró poharakból, az esetek többségében az étkezések végén (az emésztést állítólagosan segítő kvalitásaik okán) az édes desszertek kísérőjeként. Némely borok, mint például a Sauternes, az osztriga kísérőjeként is fogyaszthatók. Míg a mediterrán borok elsősorban erős ízvilágukról ismertek, addig a Sauternes kedvelői a 18-19. század fordulóján az ital szegfűszeges ízére és tűzkövet idéző illatára hívják fel a figyelmet. Feljegyzések és fogyasztási adatok egész sora bizonyítja tehát az édes borok és a likőrborok nagy szerepét az újkor fogyasztási kultúrájában. A ciprusi vagy Frontignanból származó muskotályoknak tehát bérelt helye van a Felvilágosodás kora társadalmi elitjének asztalán és pincéiben, ami elsősorban annak köszönhető, hogy édes voltukat a kifinomultság és a fényűzés jeleként értékelik az önmagukat a köznéptől megkülönböztetni vágyó, előkelő fogyasztók. Ugyanakkor az elérhető fehér- és vörösborok palettája látványos bővülésnek indult a 17. század végén. A nagyon magas cukortartalmú borok mellett feltűnnek a bársonyos, zamatos ízvilágú, étkezés közben felszolgált édes borok, mint pl. a Sauternes. Ezek is nagy presztízsű, jó megítélésű boroknak számítanak, s kitűnően megfelelnek a borok univerzumában egyre járatosabb fogyasztók azon elvárásának, hogy komplex és kifinomult ízélményhez jussanak. Összességében elmondható tehát, hogy az édes borok európai fortunája a társadalmi elitek fogyasztási kultúrájában bekövetkező változások függvényében alakul: az igényes fogyasztók kifinomult kulináris élvezetekre, az ízek egyensúlyára és természetességre vágynak — az édes ízvilágot pedig elsősorban az étkezést záró desszert fogyasztása alkalmával igénylik. A tokaji vagy sauternes-i borok fogyasztásának történetéről akkor szólhatunk érvényesen, ha a kérdést annak fényében tárgyaljuk, hogy miképpen alakult a különféle korszakok gasztronómiai kultúrája. 101
