Page 383 [383]
OCR
megbízhatóságának és eredetének kérdéséhez. Az új történetírás építőkövei az oklevelek. Szirmay esetében is az oklevelek kellő mértékű és megfelelő, akár közvetett, akár közvetlen használatán áll vagy bukik, hogy valóban megfelel-e az általa is mérvadónak tekintett új történetírói iskolának akár a korabeli, akár a mai olvasók szemében. Már fentebb idéztem az egyik előszóból, hogyan tesz hitet Szirmay az oklevelek mellett; a Hegyalja-Ismertetés rövid előszavában sem mulasztja el kiemelni, hogy gyakran folyamodott oklevelekhez. Általánosságban az mutatkozott ideálisnak az új történetírás szempontjából, ha egy történetíró egyrészt használja a már meglevő szakmunkák (pl. Pray, Katona) elsődleges forrásokon, főleg okleveleken alapuló műveit; másrészt ismer és használ kéziratos oklevélgyűjteményeket, hiszen számos nagy gyűjtemény halmozódott fel a 18. század végére; harmadrészt előás új forrásokat is, főleg ha helyi történelemről, helytörténetről van szó. Szirmay a hivatkozások alapján mindhármat teljesítette, viszont az utóbbi két kategóriát, a kéziratos forrásokra való hivatkozásokat — akár van köztük hamis vagy téves, akár nincs — elég nehéz (volt) ellenőriznie a korabeli és a mai olvasónak is, már csak a különböző településekhez tartozó lelőhelyek miatt is. Ráadásul a hivatkozások maguk is gyakran túl általánosak: sok olyan jellegűt találunk a Hegyalja-Ismertetésben, mint , a Soós család levéltárából", , Patak város kéziratából", vagy éppen „csodälkozva olvastuk az egri püspökség irataiban". Ám ha egy kéziratos forrásmegadáshoz nem tartozik pontos jelzet, oldalszám, az nem egyszerűen Szirmay hanyagságának, vagy a kor túlságosan laza hivatkozási szokásainak tudható be. Az oklevélgyűjtemények Szirmay koráig szinte csak magángyűjtemények voltak, egyénileg tették kötetbe vagy katalogizálták őket (vagy éppen az ideiglenesség tudata miatt nem is katalogizálták). Ha akár egyetlen olvasó is utána akart és tudott volna menni egy adatnak, a forrást a hozzá tartozó és Szirmay által mindig megadott hely, évszám (pl. egy oklevél kiadásának alapadatai) révén elvileg megtalálhatta. Egy olyan hivatkozásnál például, mint , Fejérváry Károly oklevélgyűjteményének III. kötetéből", könnyen lehet, hogy Szirmay a reálisan elvárható pontosságig megadta a forrás elérhetőségét, és e kötetben vagy nem voltak oldalszámok, vagy úgyis időrendben vagy más logikus rendben voltak az oklevelek. Ami pedig a helyi levéltárakból való forrásokat illeti, Szirmay korában jó, ha egyáltalán volt rendes lajstromozás és ezáltal használható jelzetek. A hatóságok a 18. század folyamán többször tettek lépéseket megyei levéltárak felállítására, az iratanyag rendben tartására, illetve katalogizálására, ám még 1768-ban is csupán tíz megye adott a központi kormányzatnak olyan visszajelzést, miszerint működő és rendben levő levéltára van. További intézkedések történtek az iratok kezelésére vonatkozóan, és 1785-ben II. József megerősítette azt is, hogy a felügyelet és a rendezés felelőssége a megyei főjegyzőé."" Mint láttuk, Szirmay épp ebben az időszakban volt zempléni főjegyző, vagyis minden jel szerint maga rendezte, de mindenképpen kutatta a levéltárat. Így az olyan hivatkozásoknál, mint , Zemplén vármegye levéltára (Arch. Zempl.) 229. fasciculusának 184. számú irata", Szirmay 51 A korabeli megyei levéltárakról összefoglalást nyújt DEGRÉ 1964; a fenti adatokhoz lásd 100—102. o. 381
