Oldal 313 [313]
OCR
AZ EMBERI JOGI MOZGALOM SZÜLETÉSE MAGYARORSZÁGON AZ 1970-ES ÉVEKBEN egy nagyon csinos lány keresett meg az aláíróívvel, és imponálni akartam neki. Amit Parti Nagynak úgy kommentált azután, hogy szó, ami szó, Kis Jancsi nem kimondottan csinos lány... A Déry-típusú reakciók az önfelmentést szolgálták, ezekről nem volt jó véleményem. De ha ettől eltekintünk, akkor marad egy morális probléma, amely végigkísért az ellenzéki időkön, egészen addig, amíg a rezsim válsága nyílttá nem vált. A "77-es akciónak nem volt olyan hatása, amelytől a Déry-félék tartottak, de mindig a levegőben volt, hogy a fellépésünk olyan válaszlépéseket provokálhat ki, amelyeknek nem egyedül mi fogjuk viselni a költségeit. Ennek a problémának a kezelésére nem volt általános recept, de azért néhány hüvelykujjszabályt kialakíthattunk a magunk számára. Például eldöntöttük, hogy egyetemistákat nem kérünk fel petíciók, nyilatkozatok aláírására, mert ők aránytalanul nagy kockázatot vállalnának ezzel. Elfogadtuk az aláírásukat, ha ők jelentkeztek, de mi nem kerestük őket. Bőven voltak persze másféle reakciók is. Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk. Egyetlen példa: pár nappal a nyilatkozat közlése után összetalálkoztam Litván Györggyel az Akadémia előcsarnokában, aki azt mondta nekem: megmentettétek a haza becsületét. Ennyire emelkedett hangulatban azért nem voltam, de érthető módon engem inkább a jó visszhangok értek el, úgyhogy igazán jól éreztem magam a bőrömben. Az a gyanúm egyébként, hogy az értelmiségnél szélesebb körökben a nyilatkozat egyértelműen kedvező visszhangot váltott ki. Azoknak a nem értelmiségieknek, akik a Szabad Európát hallgatták, valószínűleg egyszerűbb viszonyuk volt a rendszerrel, mint az értelmiségnek, ami nem jelenti, hogy könnyebben mozgósíthatók lettek volna — a következő évtizedben tapasztalnunk kellett, hogy a magyar társadalom mennyire hajlamos bezárkózni a legszűkebb magánszférába -, csak annyit jelent, hogy komplikált mellékgondolatoktól mentesen értékelték a személyes kiállást. Nekünk azonban azzal kellett számolnunk, hogy elsődleges partnerünk az értelmiség lesz, számunkra az értelmiségi reakciók voltak meghatározók, és azzal, hogy az értelmiséget sikerült megosztanunk, a legtöbbet értük el, amit akkor elérhettünk. Illetve volt az akciónak még egy járulékos hozadéka: megismertettük magunkat a cseh és lengyel ellenzékiekkel, és valamennyire a világsajtó is felfigyelt ránk. A pártvezetés viszont arra jutott, hogy a legjobb lesz úgy tenni, mintha a mi jelentéktelen erőlködésünk meg se érintené őket, így aztán tartóztatták magukat a retorzióktól. Senkit nem rúgtak ki az állásából, Csalog Zsoltnak könyve jelenhetett meg, Kocsis Zoltán Kossuth-díjat kapott, Bencének felajánlották, hogy megvédheti "72 óta elfektetett disszertációját (nemet mondott), Kenedinek és Pap Marinak sokévi elutasítás után megadták a nyugatra szóló, , kék" útlevelet. Aczél azzal haknizta végig az összes ideológiai és kulturális fórumot, hogy mi földszinti Dugonics Tituszok vagyunk (úgy látszik, senki nem merte megmondani neki, hogy Tituszt, a végvári vitézt Dugovicsnak hívták). Két évvel később, a második + 311 *
