Oldal 180 [180]
OCR
V. Digitális média és történetmesélés a felsőoktatás kurzusaiban ] 179 vagy E/3-ban fogalmaz. A jelen és a múlt idő használatából az is kiderül, hogy a megküzdés folyamatában épp hol áll a kliens (Kottler, 2015). Ez a helyzet óvodáskorú gyermekek esetén is. Jakab (2018) a kora gyermekkori kötődést óvodáskorú gyermekek körében Dallos 13 hétköznapi problémát körbejáró meséjének segítségével tárta fel. Ezekben a történetekben a kötődési személy és egy gyermek szerepelt, és az elkezdett mesét a gyermeknek kellett folytatnia. A gyermekek a szereplőkkel mondatták el, hogy otthon milyen interakcióik vannak a szüleikkel. Családon belüli erőszak vagy abúzus áldozatául esett gyermekek a terápia során szerepjátékban vagy játékokkal eljátszva, dramatizált formában rekonstruálják interakcióikat, és a terápiás folyamatban egyre több kontrollt élnek meg az eseményekkel kapcsolatban. A biztonságos, terápiás közegben a terapeuta is részt vesz a narratíva alakításában és szimbolikus meseeszközökkel segít átkeretezni a gyermek élethelyzetét. A gyermek a szorongást keltő eseményeket értelmezi a játék terében, ugyanakkor a terapeutával közösen egészségesebb szocializációs mintázatot alakítanak ki a biztonságos térben. A játékterápia célja, hogy felépítse agyermek önértékelését, és hogy a terapeutával közösen megteremtsék a gyermek abúzus-összefüggések nélküli identitását (Cattanach, 1992). Hasonló élethelyzetben lévő (például fogyatékossággal élő és gyászoló) fiatalok írásterápiájának eredménye, hogy élettörténeti elbeszélésükben megtapasztalták a saját életük feletti kontrollt, ugyanakkor megtanulták, hogy a társadalmi sztereotípiákra fittyet hányva érzéseik, állapotuk a szociális elvárások és normák ellenére normális. A csoportos narratívaalkotás hozzájárul a csoportidentitás kialakulásához, és ezáltal a kliensek kiléphetnek a vélt vagy valós izolációból (Torrell, 2021). A DST nem terápiás módszer, de lehet terápiás hatása. A szorongást keltő tartalom megfogalmazása és kimondása ugyanis elősegítheti annak elfogadását, és hogy az emlékek az identitás részévé váljanak. Ki nem mondott gondolatok, emlékfoszlányok a DST folyamata közben állnak össze logikus egésszé. Lanszki és Kunos (2021) kísérletében kiégésszindróma tüneteit mutató kitűnő tanuló kamaszok készítettek digitális történetet iskolai élményeikről. Megfogalmazták, hogy mi történt velük azóta, hogy először beléptek az iskola épületébe, majd aktuális helyzetükre is reflektáltak. A tanulók a folyamat végére eljutottak addig, hogy történetük konklúziójában meg tudták fogalmazni perpektivikus és konstruktív stratégiákat önmaguk számára. Bán és Nagy (2016) kiemeli, hogy a DST a traumatizált csoporttagok önelfogadásában és az emlékek feletti kontroll megszerzésében nyújthat segítséget. Ez történt tizenkét zimbabwei HIV-pozitív páciens esetében is, akiknél csoportterápiában alkalmazták a DST-t. Feladatuk az volt, hogy életük meghatározó momentumait fogalmazzák meg digitális történeteikben. A páciensek a kreatív tevékenységeket megelőző csoportbeszélgetések során felfejtették azokat az elemeket, melyek mindannyiuk történetében azonosak. A résztvevők történeteiben megjelentek olyan traumatikus elemek, mint például az érzelmi mélypontok a diagnózis megismerésekor, a bizonytalanság, a reményvesztettség, a családtagok elvesztése,
