Page 123 [123]
OCR
122] Digitális média és történetmesélés a felsőoktatásban ságra hozatalától és a lehetséges kiközösítéstől, hogy 25 évre letiltotta az anyaghoz való hozzáférést (Niblett g Vickers, 2019). Leavy (2011) megállapítja, hogy oral history kutatások esetén a kutatónak mindenképpen tájékoztatnia kell a narrátorokat, hogy az interjúfelvétel során a kutató részt vevő megfigyelő és egyben része része a folyamatnak. Rendkívül fontos, hogy a narrátorok megkapják a teljes körű tájékoztatást arról is, hogy milyen hosszú lesz a folyamat, valamint hogyan történik a publikálás. Leavy ugyanakkor érdemesnek tartja informálni a narrátorokat arról is, hogy milyen személyes vagy közösségi (például oktatási, hagyományőrzési, tanúbizonyság-tételi) előnyei származnak a folyamatból. Minden narratív kutatás, így az oral history elbeszélések és a digitális történetek alkalmazása esetén is figyelni kell arra, hogy a kutatónak a kutatás lezárulta után sem szabad teljesen megszakítania a kapcsolatot a résztvevőkkel, ugyanis különösen érzékeny témák esetén előfordulhat, hogy a résztvevők újratraumatizálódnak, és pszichológusi utánkövetésre lesz szükségük. Elsősorban a művészetalapú akciókutatások kokreatív jellegük miatt olyan kutatásetikai kérdéseket vetnek fel, amelyek épp az egyéni alkotás és a részvételiség határmezsgyéjén jelennek meg. Főleg az érzékeny személyes adatok kezelésének és nyilvánosságának keretei, a külső források (újra) felhasználásának témája, valamint a csoportfolyamat kommunikációs helyzetei vetnek fel etikai, sőt egyes esetekben jogi kérdéseket. Lanszki és Horváth (2017) szerint az etikai kérdések átgondolása már a csoportfolyamat tervezésekor elkezdődik, amikor a résztvevők körét és a DST-workshop témáját definiálja a facilitátor. A csoporttagok kiválasztásánál kizáró tényező, ha valaki pszichotikus betegséggel küzd vagy a közelmúltban élt át súlyos traumát - kivéve abban az esetben, ha kifejezetten olyan programról van szó, amelyet számukra javasolnak és pszichológus is részt vesz társfacilitátorként a folyamatban. Lanszki és Horváth kiemeli azt is, hogy a műhelymunka témája ugyan lehet megosztó, de semmiképp sem szólhat etikailag elítélendő cselekedetekről és eszmékről (például állatkínzás, szélsőséges politikai ideológia stb.). Fontos lefektetni akommunikáció szabályait a workshop elején. Művészetterápiás csoportfoglalkozáson tilos az ítélkezés, az esztétikai értékítélet megfogalmazása. A facilitátor szerepe kardinális az asszertív kommunikáció kialakításában, a résztvevőknek tisztában kell lenni azzal is, hogy egymás sértegetése esetén a facilitátor moderálja a folyamatot. Rendkívül fontos a facilitátor önreflexiója is, ugyanis előfordulhat, hogy befolyásolja a csoportdinamikát, sőt a történetek alakulását is, ha a facilitátor identitása, hiedelmei, szociokulturális háttere túl dominánsan jelenik meg a kommunikációban. A kutatónak figyelembe kell vennie, hogy a folyamat központi eleme, hogy a résztvevők aktívan és repetitíven verbalizálják szóban és írásban is saját élményeiket, valamint a téma kapcsán régi dokumentumokat, fotókat keresnek elő és tekintenek meg újra. A szorongást keltő személyes eseményekkel való szembesülés hordoz magában rizikófaktorokat, mert előfordulhat, hogy az emlékek rendezgetése közben az illető újra traumatizálódik, az időbeli távolság miatt intenzívebben élheti meg a traumát, vagy esetleg története traumatizál egy másik csoporttagot.
