Oldal 103 [103]
OCR
102] Digitális média és történetmesélés a felsőoktatásban bármilyen nemű, korú lehet, alakulhat spontán és lehet megszervezett is. Hagyományosan a családi beszélgetések, a közös munkavégzéshez tartozó beszédszituációk sorolhatóak ebbe a kategóriába. A rituális, más néven fesztív előadások azonban már normákhoz kötöttek: adott forgatókönyvhöz igazodnak és az elbeszélésnek és a befogadásnak is viselkedési normái vannak. A vallásos-mágikus történetmesélés során az elbeszélésnek gyógyító, rontáshárító szerepe van, és előadása időponthoz, helyzethez kötött. A hivatalos történetmesélés pedig tipikusan az oktatás, a politika, a törvénykezés normatív világához kapcsolódik (Keszeg, 2011, pp. 67-68). Edward M. Bruner az interpretatív antropológia képviselőjeként a narratív megközelítést alkalmazta etnográfiai kutatásában, és a jelentésteremtés alapjának a narratív dialógust tekintette. Ebben a megközelítésben az adatközlők és a kutató értelmezései és történetmesélése egymástól nem függetleníthetőek, sőt maga a kutatói jelentésteremtés is a narratív struktúra időbeli linearitásában és szekvenciális architektúrájában jelenik meg (Bruner, E. M., 1986). Az autoetnografikus megközelítésre jó példa Mészáros (2014) iskolaiszubkultúra-kutatása, melyben a kutató saját élményeit, forráskutatását, mintavételét, felmerülő új kutatási kérdéseit is az elemzés tárgyává tette, narratív formában tárta fel a kutatási kérdés magyarázatáig vezető utat. A kutató a terepkutatás során teljesen elmerült közegében, részvétele a részletes adatgyűjtés érdekében történt. Az adatközlő csoporttal való közvetlen kapcsolatfelvétel során a kutató maga is átesett a beavatódási folyamaton, majd különböző szerepekben jelent meg a csoportban. A vizsgálatban megmutatkozott a kutató kettős pozíciója, csoporttaggá vált, és a szubjektív bevonódás mellett a kutató objektív, interpretatív viszonyulása is jellemző volt. Ez a kutatás is bebizonyította, hogy a terepkutatásban a kutató a fő mérőeszköz: kapcsolatközi helyzetéből megfigyel, szelektál, vizsgálódása közben maga is fejlődik, és újabb kutatási kérdéseket fogalmaz meg. Az etnográfiai kutatások narratívnak tekinthetőek, ha a kutató a terepmunka során az adatközlők egyéni és csoportos történeteit gyűjti és elemzi, de válhat módszertani kategóriává is a narrativitás, amikor a kutató narratív naplóban reflektál saját kutatási folyamatára, és végül maga a kutató is létrehoz egy narratív struktúrában felépülő szöveget. A kutató egyfajta önkényes autoritással elemez ilyenkor, és alkot új szöveget, a kvalitatív kutatások validitásfogalma itt a hiteles hang kifejezéssel helyettesíthető, amelyet a minél több forrásból történő tájékozódással biztosíthat a kutató (Mészáros, 2014). A terepmunka során az adatgyűjtés fő módszerei a megfigyelés és a strukturálatlan élettörténeti interjú. Az entográfus történetmesélő kutató, így a 21. századi etnográfiai, antropológiai kutatások megjelenése is lehet multimediális. A kulturális információ is megjelenhet több rétegben (mese, film, fotó) online környezetben, valamint a befogadók bekapcsolódhatnak, interaktív dialógusokat alakíthatnak ki az új felületeken, amivel a narratív folyamatok lezáratlansága- folytatólagossága valósul meg. A digitális felületek lehetővé teszik a néprajz és az antropológia számára, hogy az adatközlők, kutatók és befogadók kollaboratív folyamatokban ve
