Oldal 38 [38]
OCR
I. A történetmesélés interdiszciplináris megközelítése | 37 neteiket egy-egy idealizált tartalmú kép vagy pár másodperces videó formájában. A tartalomközlésnek ez a formája értelmezhetetlen a tömegkommunikációban. Meyrowitz (2003) újfajta szóbeliség kialakulásáról beszél, olyanról, mely a társadalmi rétegződésre is hatással van. A nyomtatás modern kultúrájában az írástudók és a még törzsi jellegű szóbeliségben élők között a könyv elválasztó médium, a társadalom azonos státuszával rendelkezők hasonló ismeretekhez fértek hozzá. Ezzel szemben az elektronikus médiumok integráló médiumnak tekinthetőek, mivel egyenlővé teszik a tudáshoz való hozzáférést. Az egységes információs környezet Meyrowitz szerint makroszinten homogenizálja a társadalmat, mikroszinten pedig az individuum hangsúlyozása kerül előtérbe. A képalapú kommunikáció elterjedése kapcsán Komenczi (2009) két pesszimista elméletet ismertet, miszerint Postman (1992) a képdominanciájú médiakommunikációt , ikonikus vagy grafikus forradalomnak" nevezi, és kifejezi abbéli aggodalmát, hogy a képek lassan helyettesítik a nyelvet a világ reprezentálásában és az ember megismerési folyamataiban. Hasonlóan gondolkodik McLuhan (1962), ő poszttipográfiai embernek nevezi az elektronikus médiakorszak szülötteit, akinek mentalitása szerinte a törzsi emberére hasonlít, gondolkodását a képszerűség határozza meg. A digitális képek ugyanakkor azt a problémát vetik fel, hogy a mai kor befogadói inkább fogyasztják, mint értelmezik a képeket, funkciójuk szerint használják azokat. A képek értelmezése elmarad, a befogadó nem reflektál a kép történetére, hitelességére és kontextusára, és figyelmen kívül hagyja azt, hogy a kép a valóság indexálása, nem pedig egyfajta technológiai lenyomat ( Belting, 2004). A képek túlzott használata szétdarabolódási folyamat. A képek özöne a nyugati civilizációban a halhatatlanság illúziójának fenntartását szolgálja, és az igazi jelentéseket elsekélyesíti. Az ember azt hiszi, hogy birtokba veheti a gyorsuló időt, és folyamatosan képmásokat készít magáról (Kámper, 1994). Míg a képekhez, képmásokhoz való hozzáférés a 20. század közepéig némileg korlátozott volt, addig az ember a képeket az értelmezés igényével szemlélte. A mozgókép és a fotó megjelenésétől kezdve a vizuális látvánnyal történő kommunikáció és manipuláció természetessé vált az emberiség számára. Különösen a digitalizáció idején teljesedett ki ez a tendencia. Sauerlánder (2004) úgy véli, hogy Andy Warhol pop-art művészete volt az a határvonal, ahol a műalkotás és a média képi narratívumai között elmosódott a határ. Mivel a média képei hatáskeltő funkcióval bírnak, képesek a megtévesztésre, éppen ezért a képek áradása már nem esztétikai, hanem társadalmi-gazdasági kérdés is. Ezt a pluralitást érezzük a 21. század digitális multimédiás narratívumai esetén, hiszen egyéni történetek kerülhetnek az elektronikus, globális médiakörnyezetbe. Korunk elbeszélője egyszerre lehet homo oralis, mert társas interakciói, diskurzusai révén hozza létre a narratívát, homo typographicus, mivel érvényesíti forrásai felkutatásakor analitikus és szintetizáló szemléletmódját, és homo interneticus is, mert képes olyan multimédiás produktumok létrehozására, melyek önkifejezését és kommunikációját szolgálják a virtuális térben. A médium lehet maga az üzenet, hiszen máshogy fogadjuk be a különböző interfészeken megjelenő narratívumokat, például a televízióhíradók híreit, a könyv formában kézbe vett regényt és a közös
