Oldal 33 [33]
OCR
32] Digitális média és történetmesélés a felsőoktatásban seket (hangjátékokat). A fikciós játékfilmek és dokumentarista jellegű filmek mellett a filmszínházakban megjelent az eleinte feliratokkal ellátott, majd a hangosfilmáttörést követően szinkronizált filmhíradó, amely politikai és sporteseményeket, társadalmi rituálékhoz kapcsolódó beszámolókat, baleseteket, bűnügyeket, természeti katasztrófákat tematizált. A rádió- és televíziókészülékek pár évtized alatt a háztartások és folytatólagosan sugárzott műsoraikkal a családi rítusok részévé váltak. Európában a 20. század második felében a közszolgálati, állami kézben lévő csatornák a hiteles hírközlésre és a magaskultúra közvetítésére (például színházi előadások, politikai vitaműsorok) esküdtek fel, míg a finanszírozásukat reklámbevételekből megoldó kereskedelmi műsorszórók populáris műfajokat (például show-műsorokat, szappanoperákat, vetélkedőket) sugároztak. Az 1980-as évekig a televíziózás három funkciója az ismeretterjesztés, a tájékoztatás és a szórakoztatás volt. A kettős finanszírozási felosztás az ezredfordulótól kevésbé érvényesül, és a televíziós műfajok is egyre inkább egymásba mosódnak, valamint különböző történetmesélési konvenciókra specializálódott tematikus csatornák jelennek meg (Barbier g Lavenir, 2004). A technikai médiumok és a rajtuk keresztül közvetített narratívumok hatással vannak a társadalmi-politikai folyamatokra is: az információhoz való hozzájutás gyorsasága többlettudáshoz, ezáltal politikai és gazdasági előnyhöz vezet, ezenkívül a napi sajtó elbeszéléseivel manipulálni lehet a közvéleményt. Különösen a mozgókép és később a hangosfilm erőteljes hatású történetmesélő eszköz, amelyet a 20. század történelme során nem egy totalitárius rendszer állított a szolgálataiba propagandacéljai megvalósítására. A valóság illúzióját erősíti, ha a képi, hangzó vagy audiovizuális narráció a műfaj vagy a médium miatt a dokumentálás látszatát nyújtja. Az élő adás szimultán és a kézikamera spontán hatása erősíti a befogadóban a narráció hitelességét. A televízió élőben közvetített narrációi az élőben megtapasztalás és asszisztálás érzését keltik a nézőben. A nézők meghatározó közös élménye volt az első holdraszállás szenzációja 1969-ben vagy az 1986-os Challenger űrhajó tragédiája, valamint a romániai diktátor Ceausescu élőben közvetített kivégzése 1989 karácsonyán. Az ezredforduló televíziózása lehetővé tette azt is, hogy a néző akár háborús eseményeknek is közvetlen szemtanújává váljon (ilyen volt a CNN közvetítése az 1991-es amerikai Öbölháborúról) (Sauerlánder, 2004). A látvánnyal erősen lehet befolyásolni a politikusokról szóló narratívumok üzenetét választási időszakban is - legyen szó botrányos, normaszegő viselkedésről (szexuális visszaélések) vagy a normának való megfelelésről (szerető férjként, hűséges családapaként történő bemutatás). Alexander (2011) a politikai választási kampányokat történetmesélő versenynek tartja. Példának Barack Obama 2008-as választási győzelmét hozta fel, amely Alexander szerint visszavezethető egyrészt a közösségi médiában zajló kampányra, másrészt annak a keretnarratívának köszönhető, amely az elnököt olyan hősnek mutatta be, aki mélyről jött, sok próbát kiállt, majd végül győzedelmeskedett. A 20. század végi és jelenlegi tömegkommunikáció különböző műfajú és formátumú narratívumait azonban minden esetben a kommunikátor szűrőjén és értel
