OCR
28] Digitális média és történetmesélés a felsőoktatásban tehát kitalált történetek és a dokumentumfilmek esetén is beszélhetünk klasszikus, történetmesélő, narratív felépítésű alkotásokról és úgynevezett nem narratív filmekről. Mivel a narratív reprezentációk médiumfüggetlenek, így a narratológia vizsgálati módszerei és megközelítései (mint például a befogadás-, a műfaj- vagy a kánonelmélet) kiterjeszthetőek filmes és irodalmi elbeszélésekre is. Ahogyan az irodalmi elbeszélések esetén, úgy a filmeknél sem a történettel (fabula), hanem az elbeszéléssel, tehát a cselekménnyel (szüzsé) találkozik a néző. Azonban míg az irodalom nyelvi eszközökkel képes időrendi és kauzális rendet felállítani, addig a film saját poétikai eszközeivel állítja fel a tér és az idő összefüggéseit (Kovács, 2002). A film előadó-művészeti alkotás, és mint ilyen a dramaturgiai felépítés is meghatározza az elbeszélés hatáskeltő apparátusát. A filmes elbeszélés konvenciói ennek megfelelően mások, mint az irodalmiéi, mivel nemcsak verbális elemek (monológok, dialógusok), hanem vizuális eszközök (plánok, kameramozgások, montázstípusok, vágások, mise-en-scéne elemek, képkompozíció) és a hangok is szerepet játszanak a történetmesélésben. Ezeknek az eszközöknek az alkalmazása funkcióval bír a filmes elbeszélés szempontjából, de a műfajok ismerete is segítheti egy-egy alkotás befogadását. A film dramaturgiai felépítésében hierarchia érvényesül. Adott filmben látható események meghatározott logikában következnek egymás után, amelyek között a téridő teremt egységet - mindez adja a film cselekményvilágát. A filmekben vannak a cselekményvilágon belüli (diegetikus) és kívüli (nondiegetikus) elemek. Például egy backstage musicalben a cselekmény logikája szerint a főszereplők előadnak egy zenés színpadi számot, ez diegetikus elem. Azonban az általános kísérőzene a cselekményvilág hangulatiságának kifejezésére szolgál. Képi szempontból a lassítások, a gyorsítások vagy a bevágott flashbackelemek is a cselekményvilágon kívül eső elemek (Kovács, 2002). Elemzés szempontjából a képkompozíció a legkisebb szerkezeti egység, a legnagyobb pedig a teljes filmelbeszélés. A kepkompoziciökböl lesznek a beällitäsok, a beállítások összevágásából a jelenetek, a jelenetekből a szituációk, a szituäciökböl a felvonások, majd a felvonásokból a filmelbeszélés. A jelenet tekinthető a legkisebb cselekményegységnek, melynek integritását a szereplők, a helyszín és a cselekmény hármasa adja. A jelenetek elemezhetőek a filmelbeszélés egészében játszott szerepük alapján, vagy önmagukban, a jeleneten belül található kisebb dramaturgiai egységek, témák alapján is. A jelenetek fordulat- vagy epizódfunkciót látnak el a filmelbeszélésben, és ezeknek a megkülönböztetése hozzásegít a történet vázának rekonstruálásához. Nagyobb tartalmi egység a szituáció, amely jelenetekből áll, és fordulatok határolják. A szituációk tartalmilag összetartozó sorát szekvenciának nevezzük (Kovács, 2009). Metz (1968) a szekvenciákat a filmelbeszélés elemezhető stabil struktúrájának tartotta és nyolc szekvenciatípust határozott meg. A jelenetekben, a szituációkban és az egész elbeszélésben is megtalálható a történeti ív. Branigan (1984) metaelméletében a filmelbeszélés elemzéséhez nem annyira a narratológia fogalmi alapkészletét tartja alkalmasnak, hanem az ábrázolások egymásba ágyazódását tekinti kiindulópontnak. Így a narrátor fogalmát kiiktatja,