Oldal 27 [27]
OCR
26] Digitális média és történetmesélés a felsőoktatásban ber utánzása álljon a középpontban; 4. ,,a valószínűség és szükségszerűség szerint haladjon, s így általános érvényű legyen" -— a költő olyan dolgokat meséljen el, amelyek megtörténhetnek; 5. , legyen benne váratlanság" — a megfelelő hatás érdekében. Az elbeszéléssel szembeni elvárásai mellett Arisztotelész annak részeit is definiálta. A mese részei tehát: 1. , a váratlan fordulat"; 2. , a felismerés"; 3. ,a szenvedés? A jellemábrázolás követelményeiről, a látvány szerepéről és a nyelvezetről is ír. Már az ókori gondolkodóknál megjelent az elbeszélések formai csoportosítása, és különbséget tettek a versformában vagy prózában írt művek között, hiszen a dcráma és az epika differenciäläsähoz az elbeszelö szövegszintű jelenlétét vették alapul. Az epikában közvetlenül szól az elbeszélő, míg a drámában a szereplők párbeszédein keresztül bontakozik ki a cselekmény. Az elbeszélésekről való további rendszerszintű gondolkodás azonban egészen a romantikus költészetelméletig, a Schlegel fivérek munkájáig váratott magára, és Hegel volt az, aki a lírát meghatározta harmadik műnemként. Ezt követően az újabb és üjabb narrativumok a münemi szubordinält rendszerben találtak helyet maguknak. , A műfajok funkciója, formája és hierarchiája, valamint a műfajcsoportok beosztása változhat irodalmi korszakonként, sőt egyes műfajok csak bizonyos nemzetek irodalmában találhatóak meg. A műfajok ezen kívül a folyamatos átalakulás állapotában vannak? (Keszeg, 2011, p. 17) A történetmesélés aktusai, témái, műfajai korszakonként, kultúránként és társadalmi csoportonként is változnak. Egyes témák, műfajok jelentőségüket veszíthetik, kizáródhatnak a nyilvánosság teréből, míg mások különösen népszerűvé válnak, valamint a narratívumok átalakulását is megfigyelhetjük. A keresztény ideológiát közvetítő elbeszéléseket, a megtérés-, kárhozat- és misztériumtörténeteket követték a lovagtörténetek, majd a felvilágosodás korától a nevelési célzatú narratívumok, az ipari forradalmat követően pedig az ember és a technológia kapcsolatát feldolgozó elbeszélések voltak a legkedveltebb témák. A 16. században kezdődött meg az a folyamat, amely kettéválasztotta az elit által fogyasztott szerzői irodalmat és a többnyire szájhagyományozott történeteket a populáris regiszterekben. A romantika korától a nemzeti irodalmak, majd a századfordulótól a személyes elbeszélések váltak egyre jellemzőbbé (Keszeg, 2011). A műfajokhoz köthető narratív sémák segíthetnek az egyes elbeszélések értelmezésében, a műfaji kategóriák azonban nem tekinthetőek állandónak. A műfajok funkciója, formája és hierarchiája, valamint a műfajcsoportok beosztása változhat irodalmi korszakonként, sőt egyes műfajok csak bizonyos nemzetek irodalmában találhatóak meg. A műfajok a folyamatos átalakulás állapotában vannak (Imre, 1996). Todorov (1976) úgy vélte, a műfajok nem előzmény nélküliek, hanem dinamikusan egymásból fejlődnek ki, és az egyes műfajok sajátosságai új funkcióval felruházva továbbélhetnek későbbi műfajokban. A hagyományosnak tekinthető, rendszerelméleti jellegű műnemi-műfaji felosztáshoz képest új megközelítést alakított ki a híres formalista irodalomelméleti gondolkodó, Frye, aki az összes emberi kultúrát meghatározó verbális struktúrát visszavezeti a természeti létre utaló, a tudattalanból eredő struktúrára. Frye (1957)
