Page 22 [22]
OCR
I. A történetmesélés interdiszciplináris megközelítése ] 21 sak. Azokat a történetelemeket, amelyek a történet motivációs hátterére utalnak, Barthes indexikus jeleknek nevezi, azokat, amelyek a történet körülményeire utalnak, informáló jeleknek. Füzi és Török (2006) így fogalmazza meg a barthes-i terminusok egymáshoz való viszonyát: ; [...] Barthes a történetet alkotó jelek két nagy egységét különíti el: a disztribucionális egységeket (ezek a funkciók - magok és katalizátorok), valamint az integratív egységeket (ezek az indexikus jelek és az informátorok). Az egyazon szinten lévő egységek között disztribucionális (vagyis elosztó) viszony van: ezek a történet elágazási pontjai; ha a jelek a különböző szintek között közvetítenek, akkor integratív viszonyról beszélünk. Magyarán a változatosságért, a történet fordulatosságáért a disztribucionális egységek felelősek, azért pedig hogy a történetet egységesnek és a fordulatait szükségszerűeknek, motiváltnak tekintsük, az integratív egységek felelősek. A narratológia fogalmainak interdiszciplináris gazdagságához a kognitív pszichológus Jerome Bruner (1996) is hozzájárult, aki úgy vélte, hogy a fiktív és a valóságot leíró elbeszélések mind narratív struktúrára épülnek. Minden narratívumban közös, hogy van benne cselekvő (ágens), aki a célját elérendő cselekszik bizonyos környezetben, miközben meghatározott eszközöket használ - a történet motorja pedig a bonyodalom. Minden elbeszélés ugyanúgy kezdődik: a szokásos, törvényes keretek eredeti elrendezésének bemutatásával. Az egész történetben ezután a régi rend helyreállítása a tét, vagy pedig a régi rend felrúgásával -— akár forradalmi — új rend áll fel, új törvényekkel és körülményekkel. Bruner leírja azt is, hogy a narratívumok kódával végződnek, amelynek az a funkciója, hogy a tanulságot általános szintre emelve a befogadó jelenébe lépjen be. A narratívum ilyesfajta strukturálása az arisztotelészi eleje-közepe-vége hármas tagolásra emlékeztet. Az elbeszélés felépítése kapcsán Magyarországon az arisztotelészi hármas tagolású szövegszerkezet vált ismertté, Amerikában azonban a 19. századi német író és gondolkodó, Gustav Freytag (1894/1905) piramisa terjedt el a köztudatban. Freytag a dráma szerkezetét öt részben összefoglaló struktúrája a következő szakaszokból tevődik össze: 1. expozíció és krízis; 2. emelkedő mozgás (bonyodalom); 3. tetőpont; 4. fordulópont; 5. katasztrófa vagy megmenekülés (megoldás). 2.2. Narrátor - narráció - tér/idő - fabula/szüzsé Az elbeszéléshez való viszonyulás egészen más szempontrendszere jelent meg az orosz formalistáknál a 20. század első évtizedeiben, és ez a gondolkodasmdd erösen hatott az irodalomtudomány strukturalista irányzatára, melynek célja objektív formák, szerkezetek és az elemzéshez alkalmazható fogalmak rögzítése volt. A formalistáknál jelent meg először a fabula és a szüzsé máig adekvát fogalompárosa. Tomasevszkij szerint az elemek logikai, oksági és időrendi kapcsolódása a fabula, míg ennek sajátos elrendeződése a műben a szüzsé (Ihomka, 1981). A befo
