Oldal 18 [18]
OCR
I. A történetmesélés interdiszciplináris megközelítése ] 17 beszédben. Az egy csoporton belül megjelenő narratívumok tehát megteremtik a csoport kollektív emlékezetét is (Halbwachs, 1925/1950; Pléh, 2003, 2019). A kollektív emlékezet azonban mégsem lehet azonos a kulturális emlékezettel. Heller (2015) a lokális csoportokban mesélt történetek idődimenziója mentén differenciálja a két fogalmat. Eszerint a kollektív emlékezés történeteinek esetében egy időben átélt élményekről van szó (ilyen például egy közösen átélt tűzeset vagy színházi előadás), míg a kulturális emlékezet vagy a régmúlt eseményeire utal, vagy több (akár szájhagyomány útján terjedő) szöveg elemeiből kikristályosodó narratívum (például nemzeti monda). Az információátadás fajunk fennmaradásának és fejlődésének záloga. Tomasello (2002) kulturális átadást vizsgáló elméletében megfogalmazta, hogy az emberi faj kiemelkedése a többi főemlősfaj közül azzal magyarázható, hogy képes a kulturális tanulásra, mely egyfajta társas együttműködésen alapuló, szociális tanulás. Tomasello szerint a kulturális programozás során a gyermek magába szívja, amit a kultúra kínál számára az adott szociális csoportban és társadalmi közegben, tudásának átadása fajtársain keresztüli nyelvi interakciók által valósul meg (Tomasello, 2002). A narratívaalkotás a kulturális átadás sajátos formáját reprezentálja. Az egyéni narratívumok tükrözik az elbeszélő érzelmeit, tapasztalatait. Az elbeszélések összekötő kapcsot jelentenek a kulturális emlékezet hálójában, a befogadó, azonosulva az elbeszéltek tartalmával, reflektál arra, dialógust teremt, analógiát állít fel saját élettapasztalatai és az elbeszélőéi között, és a tanulságokat leszűrve új tudásra tesz szert. Az egyes kultúrkörökben kialakult mitológiai vagy irodalmi referenciaalkotásként kezelt műalkotások tomasellói értelemben kulturális alkotásnak is minősülnek. Donald (2001) kulturális evolúciós elmélete alapján ahumán kulturális evolúciót jól elkülöníthető szakaszokra bontja, melyekhez sajátos reprezentációs és tudásátadási rendszer köthető. A mimetikus kultúra korszakában az emberi tudásátadás mimézis, azaz utánzás segítségével történt, majd a mitikus szakaszban megjelent a nyelv mint reprezentációs és kommunikációs forma, és ezzel együtt a verbális szemantikai emlékezet és a nyelvi szimbólumhasználat is. Ehhez a korszakhoz köthető az elbeszélések létrehozásának képessége is, mely szintugrást jelentett az információátadás szempontjából, ugyanis az elbeszélések olyan rendszerezett információhalmazok, melyeknek logikai rétegzése hozzájárul az embercsoportban az átadni kívánt üzenet mások általi befogadásához, értelmezhetőségéhez. Donald (2001) a humán kulturális evolúciót kognitív reprezentációs rendszerek alapján szakaszolja, melynek mindegyike beépült az emberi faj mentális architektúrájába. A főemlősökre jellemző epizodikus kultúra időszakában őseink életüket a jelenben élték, a világot konkrét epizódok sorozataként tapasztalták meg. Az élmények, tapasztalatok szociális megosztása ekkor még nem volt jellemző az emberiségre, az önkifejezés kommunikációs eszközrendszere ekkor még nem fejlődött ki, ezért külön reprezentációs rendszerről sem beszélhetünk. Az emlékek tudatos reprezentációjára csak a következő korszakban került sor, a mimetikus kultúrában, amikor is a homo erectus társas struktúrákra épülő közösségeiben megjelent a mimézis, a tudatos utánzás. Az előző korszakhoz képest a nagy különbség az, hogy ez
