Oldal 16 [16]
OCR
I. A történetmesélés interdiszciplináris megközelítése ] 15 Proust Az eltűnt idő nyomában című regényét - vagy ahogyan nagy filozófusunk nevezi, önéletrajzi emlékkölteményét - említve az emlék és az elbeszélés különös összekapcsolódására hoz példát. Ebben az esetben egyetlen emlékfoszlány emel felszínre egy komplex, nonlineáris emléknarratívumot. Az önéletrajzi emlékező a jelenben emlékezik a múltra, és azt a jelen szempontjából konstruálja meg. Mint ahogy arra Heller rámutat - a jelenben emlékező én nem teljesen azonos az emlékezetnyom énjével. Elméjében ismétel és mégsem ismétel az emléknarratívum által. Ráadásul egy másik időpillanatban történő viszszaemlékezés egy másféle én másféle interpretációját is lehetővé teszi. A környezet, a beszélgetőtárs vagy a társadalom elvárásai is befolyásolhatják az emlék értelmezését, ezáltal az elbeszélés szerkezetét is. Az emlékező, akkor is, ha magában narrál, és akkor is, ha másnak beszél emlékeiről, történetet mesél. Heller úgy véli, hogy az önéletrajzi elbeszélésben önmagunkat definiáljuk, narratívumban mutatjuk be, hogyan lettünk azzá, aki a jelenben vagyunk. Heller szerint ugyan az önéletrajzi elbeszéléseknek önmagunk jobb megismerése is lehet a célja, azonban az ember sohasem ismerheti meg önmagát - az önéletrajzi elbeszélés tehát csak részben járulhat hozzá az önismerethez. Heller felfogásában az önéletrajzi elbeszélés fikció. Már az esemény megtörténtének pillanatában is értelmezi az ember a történteket, majd a tapasztalat későbbi elmesélésekor az emlékében eltárolt értelmezést építi be a jelenben elbeszélt viszszaemlékezésbe - bár megtörténhet, hogy felülbírálja ezt az értelmezést a későbbiekben. Az énelbeszélés Heller szerint akkor válik inautentikussá, ha a történetszövést valamilyen külső okok (például politikai vagy anyagi érdekek) miatt vagy önigazolás céljából (például túlzóan hangsúlyozza elnyomottságának bizonyítékait) manipulálja az elbeszélő. Ilyenkor nem reprezentációról, hanem az elbeszélő narratívumon keresztüli prezentációjáról van szó. A narratívaalkotás nemcsak az elbeszélő egyéni tudásrendszerezése és -előhívása szempontjából kulcsfontosságú, hanem a társas kommunikációban betöltött szerepe, a csoportos kulturális tudás fenntartása szempontjából is. Jerome Bruner (1996) úgy véli, az emberi tanulás csakis kulturális közegbe ágyazottan képzelhető el, hiszen az elme a jelentésalkotás során nem tudja kizárni azt, és az egyéni valóságkonstrukciók a kulturális szimbólumrendszerrel és embertársainkkal történő interakciók során, a jelenségvilág narratív interpretációján keresztül születnek meg. Ezt a szimbólumrendszert mindenki ismeri, őrzi, fejleszti, majd átadja a következő generációknak - így valósítva meg a kultúra áthagyományozását és a kulturális narratívák létrejöttét. Az egyén önmaga helyét a világban saját narratíváin keresztül definiálja, a kultúra narratívái pedig keretet adnak az egyéni cselekvéseknek és az identitásformálásnak. Az egyéni elbeszélések között közös vonások fedezhetőek fel, különösen igaz ez, ha a személyek ugyanannak a csoportnak a tagjai. Az egyéni történetek különböző módon, de kapcsolódnak az adott kultúra történetvázkészletéhez is (László, 1999). Az egyéni elbeszéléseknek tehát egy csoport identitásának szempontjából is van relevanciája, ugyanis a csoportot meghatározó emlékek történetek formájában rög
