Oldal 15 [15]
OCR
14] Digitális média és történetmesélés a felsőoktatásban a világ megértésének az eszköze, ezért az elbeszélés struktúrája és nyelvezete sokat elárul az elbeszélő egyéni viszonyulásáról, érzelmeiről, identitásáról. Az általában narratív — az esetek többségében autobiografikus - interjúk szövegében az elbeszélt események fordulatai, az elbeszélés szerkezete és a nyelvhasználat is adatokat hordoz a kutató számára, mely alapján az elbeszélő identitáskonstrukciói, státusza rekonstruálható. A narratív tartalomelemzés módszere az egyéni elbeszélések közötti különbségeket a kanonikus esemény kategóriájával differenciálja, mely kiszámítható, közös eseménysort jelent, de elemzés tárgya lehet az elbeszélői perspektíva (az elbeszélő és a narratívum szereplőinek viszonyrendszere és az eseményekhez való viszonyulása) vagy a narratív koherencia (az ok-okozatiság átláthatósága) is (Szokolszky, 2020). Az életúttörténeteket feldolgozó esettanulmányokban az azonos (általában traumatikus) eseményt átélő személyek elbeszéléseiben közös motívumok, mintázatok figyelhetőek meg. A kutató tematikus kategóriákba csoportosítja az elbeszélések közös elemeit, ezt követően összesíti az előfordulási gyakoriságot, és elemzi a kirajzolódó mintázatokat. Az elbeszélői szemlélet sajátosan emberre jellemző és tartalmaz két fontos mozzanatot: az időbeliséget és a cselekvést (Pléh, 2003). Az elbeszélés az események sajátos szervezési formája: egyes tartalmak kimaradnak, mások pedig nyomatékosan megjelennek. Az elbeszélés tehát egyedi konstruktum, sajátos énreprezentáció, mely hiába külső események történeti és ok-okozati láncolatának megjelenítése, akkor is az elbeszélő tartalomszervezéséről árulkodik. Az elbeszélő az emlékeiből válogat, és csak a legrelevánsabb elemeket szövi narratívája történeti-logikai felépítményébe. Ezt a logikát követve tehát az elbeszélések megformálása nemcsak konstrukció, hanem egyben reflexió és értelmezés is. Az elbeszélés és az egyén narratív identitásának kapcsolatát vizsgálva eljutunk a filozófiai megközelítésig. Ricceur (1999) úgy véli, az ember önértelmezése az elbeszélésekben ölt testet - még akkor is, ha fikciót fogalmaz meg. A fiktív elbeszélések funkciója (és egyben felszabadító ereje) a lehetőségek végtelen számának biztosítása. Ricceur felfogása az elbeszélés és az idő kapcsolatáról elvezet addig a gondolatig, hogy a narratív struktúra ad keretet az ember identitáskonstrukciójához, hiszen az ember , /...] a saját múltja, jelene, jövője xelbeszélésébőlx, történetéből építi fel önmagát" (Orosz, 2003, p. 17). A szóbeli vagy írásbeli önelbeszélés révén az elbeszélő tudomást szerez arról, hogy ki ő valójában. A narratív identitás az egyén élettörténete, amelyet haláláig folyamatosan konstruál az önéletrajzi emlékekből. A fejlődési folyamat témái, karakterei, kihívásai az egyén szociokulturális mátrixából rajzolódnak ki. Heller Ágnes (2015) szerint is fontos szerepet játszanak az önéletrajzi emlékezésben a történetek. Az elbeszéléssel kialakul az ember elméjében az egymásutániság tudata, és ezáltal az időbeliség, a múlt, a jelen és a jövő kategóriájában történő gondolkodás képessége. Az élettörténeti események narratív logika szerinti egymás után rendelése feltételezi a folyamatos belső interpretációt és narrációt. Ez egyfajta önkéntelen értelmezés, hiszen a töredékes emlékfoszlányokat lényegkiemelő módon rendezi az ember, nem pedig dátum és pontos óra alapján. Heller ugyanakkor
