OCR
12] Digitális média és történetmesélés a felsőoktatásban megtanuljuk a cselekedetek következményeit, lehetséges hatásait is. A forgatókönyv szabályszerűségeinek alkalmazásával az események lehetséges kimenetelére vonatkozó előrejelzéseket is tehetünk. Az évek során elsajátított, akaratlanul begyakorolt struktúrákat automatikusan alkalmazzuk egy cél megvalósítása érdekében. Minél több forgatókönyvet ismerünk, annál kevesebb helyzet fog meghökkenést kiváltani belőlünk. Ha azonban a történetekre úgy tekintünk mint egyedi esetek releváns tanpéldáira, megértjük, hogy az események kontextuális ábrázolása miatt fontosak az emlékezet számára. Mások történeteinek hallatán azonosságokat keresünk saját történeteinkkel, és azokat hívjuk elő, amelyeknél erős hasonlóság mutatkozik a téma, a cél vagy a problémamegoldás területén. A lényegkiemelés is azt a célt szolgálja, hogy a történeten keresztül a tanulságot levonjuk, az eltérő vélekedéseket megtaláljuk, és a sajátunkkal összehasonlítsuk. Mások történetei csak akkor maradnak meg az emlékezetünkben, amennyiben kapcsolódnak a saját történetünkhöz, kiegészítik azt vagy újraértelmezzük a segítségével a saját narratívumot. Minél több rendhagyó, esetleg normaszegő történetet hallgatunk végig, annál könnyebben értelmezünk új, szokatlan helyzeteket (Schank, 1999). Schank elmélete közelebb visz bennünket ahhoz, hogy megértsük, hogyan segíti az elbeszélői szerkezet a tartalmak könnyebb visszaidézését. Az események feldolgozásában olyan szempotok érvényesülnek, mint hogy mi történt fizikai értelemben, hol zajlottak az események, milyen társas helyzetek jellemezték az eseménysort, és milyen hatást értek el, valamint milyen célt szolgáltak a történtek. Az emlékek végül jelenetekben raktározódnak, és a jelenetek célja segít azok előhívásában (Schank, 1999). A narratívum, az elbeszélői szerkezet használata az emlékezésben alapvető funkcióval bír, melynek a reprezentációs rendszere maga a nyelv. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a nyelvelsajátítás előtti emlékek rekonstrukciója szinte lehetetlen. A csecsemőkor végén a gyermekek a nyelvet forgatókönyvszerű rutincselekvések révén sajátítják el, és a cselekvések minden esetben kontextusba, szituációba ágyazottak. Ezekben a helyzetekben a szülők, gondozók is részt vesznek, és utólag reflektálva a történésekre, elbeszélések formájában idézik fel az eseményeket. A gyermekek szívesen hallgatnak meséket ebben a korban azokról a hétköznapi eseményekről, amelyek a valóságuk részét képezik, legyen szó az aznapi események öszszefoglalásáról vagy egy olyan előre megírt elbeszélésről, amely a vele hasonló korú gyermek életének realisztikus eseményeire épül. Az életkor előrehaladtával a már magabiztosabb gyermekek történetek formájában fejezik ki konfliktusaikat, érzéseiket, és a történetszövés által szerepekkel azonosulnak. A gyermekek 4 éves korukra elsajátítják a kultúrájukra jellemző narratív struktúrákat, amelyek segítségével el tudják mesélni személyes történeteiket (Cole & Cole, 2003). A gyermekek fokozatosan tanulják meg a történetmesélés kereteit. A közösen átélt élmények felelevenítése a közös történetekben, párbeszédes formában valósul meg a szülők, nevelők és a gyermek között. Az események elmesélésében eleinte a szülők aktívabbak, ám a szülő egyre kevesebb segítséget nyújt, teret enged a gyermeknek, végül önmaga is képes lesz rekonstruálni elbeszélés formájában múltbéli élményeit (Király, 2002).