Oldal 12 [12]
OCR
I. A történetmesélés interdiszciplináris megközelítése ] 11 közösségi reprezentációk azonban nemcsak definiálják a kulturális és társadalmi közeget, hanem meg is határozzák azt (Moscovici, 1988; vö. László, 1999). A reprezentációk száma végtelen, hiszen ahány egyén, annyi előfordulás, ugyanakkor a megjelenési formák is rendkívüli változatosságot mutatnak. A reprezentáció különböző rendszerekben történhet, lehet ikonikus (tehát képi) vagy nyelvi. A narratívum olyan, elsősorban a gesztusok és a nyelv segítségével történő értelemadás, amelynek központi szervezőeszköze az intencionalitás, tehát a cselekvések szándék-, cél- és eszközrendszere, valamint a cselekvők perspektívái. A narratívumban, tehát az egyedi elbeszélésben megjelennek a cselekvők gondolatai, érzelmei és perspektívái is (Bruner, 1996). A személyközi interakciók kialakítása során narratív történetek segítik az egyszerű, személyközi információáramlást, ugyanis az emlékezeti sematizáció révén értelmezhetővé válik a beszédpartner elbeszélésében a cselekvő állapot-, cél-, tervés motívumrendszere (László, 1998; Pléh, 2012). Az elbeszélés az ember számára egyetemesen hozzáférhető és érthető akkor is, ha a cselekvéssor nem minden eleme jelenik meg benne. Az explicit, nem kifejtett részletek megértéséhez hozzájárulnak az automatikusan használt sémák és a forgatókönyvek. A sémák a tapasztalatok rendszerezésében, az emberi viselkedés megértésében segítik a gondolkodást. Bartlett (1932) megvizsgálta, hogy az emberek milyen pontossággal idézik vissza a hallott elbeszélést, és megfigyelte, hogy a kísérleti személyek az elbeszélés visszaadása során egyes epizódokat kihagytak, másokat viszont hozzátettek, a szó szerinti visszaidézés pedig ritka volt. A kutatás egyik nagy tanulsága, hogy az elmesélt események vázra, egyfajta sémára épülnek (Pléh, 2019). A feltárt jelenséggel ugyanakkor az is bizonyítható, hogy az elme konstruktívan vesz részt az emlékek tárolásában, és a minél egyszerűbb elraktározás érdekében az előzetes tudásra és a témával kapcsolatos ismereteire is támaszkodik. Bartlett konstruktivista felfogása köszön vissza a későbbi dinamikusemlékezet-elméletben is, amely szerint tipikus történetsémák, forgatókönyvek segítségével szerveződnek logikus rendbe bizonyos események. A forgatókönyv olyan egyszerű, hétköznapi cselekményekből álló fix struktúra, amelyben a lépések sorrendje állandó, tehát nem más, mint egy sztereotip helyzet eseménylistaja. A legtöbb forgatókönyv emberek egyszerű cselekvési helyzeteire vonatkozik (ilyen például az éttermi rendelés, bolti bevásárlás, kórházi látogatás stb.), ezek a szituációs forgatókönyvek. Az instrumentális forgatókönyvek esetén nincs interakció, ide a rutinszerű egyéni cselekvések tartoznak (például autóvezetés). A személyes forgatókönyvek pedig az interperszonális kapcsolatépítésre (például udvarlás, hízelgés) vagy egyéni rituálékra vonatkozó esetek (például babona, imádkozás) cselekvésmintáit foglalják magukba (Schank g Abelson, 1977; vö. László, 1999). Az adott szituációhoz kapcsolt tudáselemek az ismételt tapasztalat hatására fejlődnek, de általános információ vagy mások tapasztalatainak felhasználása is hozzájárulhat egy speciális forgatókönyv információihoz. A forgatókönyv aktív emlékezetszervező, hasonló élmények egy csomópont köré szerveződését segíti elő, ami a hasonló típusú szituációkra emlékeztet, és ezáltal a megértéshez és az értelmezéséhez is hozzájárul. Tanulás közben elsajátítjuk az események sorrendjét és
