Page 85 [85]
OCR
szabad megfeledkeznünk a respublica litteraria kapcsolati rendszeréről sem, hiszen a tudós levelezéseknek gyakran témája egy-egy nagyobb politikai esemény — például a birodalmi gyűlések, és ezek tárgyalási témái -—, vagy éppen a teológiai, vagy történetfilozófiai eszmecseréikben tárgyazták az oszmán veszélyt, annak okait. Csak egyetlen példa ezutóbbira. Az Európa-szerte ismert elzászi humanisták közül kiemelve Beatus Rhenanust (1485-1547) läthatjuk, hogy Ulrich von Huttennel (1488-1523) — aki 1522 novemberében latogatta meg 6t Schlettstadtban (Sélestat)! — sorra vették az aktuálpolitikai témákat. A Schlettstadtban született, Cambridge-ben meghalt Martin Bucer (1491-1551) honfitársához címzett utolsó ismert levelében — 1544. szeptember 10. — mint aktuális katonai fenyegetésről és ennek teológiai értelmezéséről (Krisztus országa eljövetelének említésével) ír a török kapcsán.? Ha áttekintenénk valamennyi elzászi jeles személyiség levelezését, hasonló megállapításokat tehetnénk. Ami fontos, hogy ezt a kommunikációs csatornát is tartsuk a látókörünkben akkor, amikor az Elzászba eljutó, az Oszmán Birodalommal kapcsolatos hírek nyomát kutatjuk. Ki kell emelnünk az a tényt, hogy az információk jelentős részben szóban terjedtek, illetve az elzászi kereskedők kapcsolatain keresztül beszerzett kiadványok is meghatározó jelentőségűek voltak. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy Elzász nemességének tagjai is részt vettek a török elleni harcokban több fronton. A legismertebb példa erre Lazarus von Schwendi (1522-1583), aki V. Karoly és II. Miksa csäszär diplomatajaként és hadvezéreként is személyes tapasztalatokkal bírt az oszmánokról.? Emellett ugyan nem mindegyik pénzgyűjtésről — török segély: ( Türcken Hiff") — maradt fenn dokumentáció, de az elzászi települések is fizettek ilyen adót egy-egy birodalmi gyűlés után." A lakosság már csak ezért is tudott az ottomán veszélyről. Az első mondatunkban felsorolt színterek szereplői másként és másként ábrázolták az Oszmán Birodalom térhódítását, az ott lakó népeket, a kereszténységet támadó ottomán haderőt. A nagyhatalmi politikai színtér alakítói érdekeiknek megfelelően játszották játszmájukat, használva és kihasználva a török veszélyt, a török haderő jelentette szövetségesi potenciált. Ennek megfelelően egymástól eltérően értelmezték és értették a rendelkezésre álló ismereteket. Az oszmán-török muszlimok a kereszténység ellenségei voltak, így már a Rigómezei csata (1389) óta jelentős irodalom alakult ki, amely a hódítóknak a keresztényekkel szembeni különös kegyetlenségét mutatta. Ebből a szempontból a XVI. században jelentős változás a protestáns felfogás, az úgynevezett wittenbergi történetszemlélet elterjedése, amelynek alapja a Turca Dei SAMUEL-SCHEYDER 2018. BucKwaALTER 2018, 441. Janxo 1871, 31-90. (Schwendi a Magyar Kirdlysagban (1565-1567)); PALFry G. 2003, 101-120. 1582 és 1752 közötti időkből több ilyen irat fennmaradt (Archives départementales du Bas-Rhin, Strasbourg, Serie G 1440; Serie H 1372) — az iratok mäsolatät Georges Bischoffnak köszönöm. 5 A kérdés legújabb összefoglalása a kora újkori nagyhatalmi szempontokról és arról, hogy melyik hatalom miként értette a különféle, a törökökről megjelent irodalmat Noel Malcolm tollából született: MALcoLM 2019. Különösen érdekes egy török szerző összefoglalása a kérdésről: TiRyakiocLu 2015. Lásd még: MESERVE 2008. 6 Egy modern összefoglalása a kérdésnek: LeuscHNER—WÜNscH, hrsg., Das Bild des Feindes, 2013. Ebben különösen figyelemre méltó: SRoDEcki 2013, 33—49. REVE 84
