Oldal 62 [62]
OCR
Most, hogy megtudták költőnktől, ki ez a Rueber (akit ráadásul kever Eiseler a testvérével), segíthetnének is Eiselernek megénekelni a tetteit. És itt kezdődik el a történet, a 40. sorban. Itt olvasható az egyetlen konkrét adat is, hogy mikor esett meg az ütközet (igaz, két nap csúszással, de ennyi belefér). A török katonák nagyon általános leírása következik, akármilyen nemzet katonái is lehetnének. Bevett, közhelyes költői képeket használ. Az ismeretlen török vezér harcra és gyilkolásra, rablásra buzdítja orációjában a katonáit (54—68. sor), akik aztán portyára indulnak. Miután a török kisiet a színről, Eiseler beszúrja elmélkedését Dániel álmáról, és a wittenbergi történelemszemlélet rövid összefoglalását adja (87-111. sor), aminek aztán egyenes következménye lesz az is, hogy egy későbbi részben a magyarok/ keresztények sanyargattatásának okára is választ talál. De addig is előbb még a török mindennapi kegyetlenkedéseinek a leírását folytatja ott, ahol a 86. sorban abbahagyta. Dániel álmának a leírása és magyarázata olyan, mintha egy kötelezően beszúrt verses, filozofálgató betét lenne, ami feltűnően kilóg az egymással tartalmilag is öszszetartozó, törökökről szóló két (vagyis inkább egy) rész közül. Aztán a pusztítás és kegyetlenkedés általános képeire mintha hirtelen ráomolna, egy anya és gyermekei menekülését követhetjük az erdő kacskaringós sűrűjében, hogy az anya imáját még meghallgatva szem elől veszítsük őket. Ki tudja, mi történt velük? Ezek után ad választ arra, amit Dániel álmából már mindenki sejthetett, hogy a tirannus török rablásának és pusztításának az oka nem más, mint lelkünk bűnös szertelensége, vagyis istentelenségünk (165—215. sor). Ez az a pont, ahol a tradícióknak megfelelően Eiseler megpróbál valami mélyebb allegorizálásba kezdeni, de nem sikerül neki. Az allegorikus alakok felvonultatásának kötelező és semmitmondó jellege miatt itt megint az az olvasó érzése, hogy költőnk félbehagyta, megunta, vagy legalábbis összecsapta ezt a részt. Töröktől való veretésünk oka az Álnokság, Gög, Bujasäg, EL vezet és Pénzhajhäszäs (180-186. sor). Semmiféle ikonográfiai részlettel nem terhel minket, pedig ráférne erre a pár sorra. Aztán megint egy tartalmilag idekapcsolódó, de mégis betétszerű részt olvashatunk a részegségből következő modortalanságról és kocsmai verekedésekről, valamint az őszintétlen, képmutató barátságról. Ez még mindig a mindennapi bűnök felsorolása, de az allegorizálásnak már nyoma sincs. Inkább tűnik — még általánosságában is — saját kocsmai élményének (187—205. sor). Végre megérkezünk főszereplőnk, Rueber alakjához. Igaz, nem Tokajba, hanem Kassára. Itt a kapitány buzdító beszédet mond katonáinak (225-243. sor), majd meghallgathatunk egy imát is tőle (245—259. sor). Ezután a sereggel kivonul a kapun, miközben a humanista toposznak megfelelően asszonyok, leányok, valamint az otthon maradt férfiak zokogva és fohászkodva búcsúztatják a harcosokat. Az elvonuló keresztény sereg szemléje is nagyon elnagyolt és fáradt közhelyektől terhes. Végül maga a csata, amiről a mű szólna, nagyjából a 286. sorban kezdődik, és kb. a 320. sornál már örvendeznek is a győzelemnek. Ezek után Ruebert dicséri megszólítva magát a hőst és további dicső tetteket kíván neki. 61
