Oldal 112 [112]
OCR
6.3. MÓDSZERTAN ® 111 dolkodást idézi elő; nem egyértelműen pozitív vagy negatív élmény; egyszerre okoz szégyent, félelmet és az autonómia, függetlenség elveszítésének lehetőségét; és megjelenik úgy is, mint egy rég várt, , felsőbb erőtől? származó üzenet. A várandósságok egyike sem volt tervezett, és szinte mindegyik azután derült ki, hogy a magzatot el lehetett volna vetetni. A jelentésstruktúra szinte minden adatát áthatja az ambivalencia és a bizonytalanság. A bizonytalanság a jövőképben jelenik meg, anyagi bizonytalanság formájában: a szerhasználók többsége a szegénység passzív áldozata, akinek a napi gondok megoldásához is segítségre van szüksége. A várandósság előtt a partnerbe vetett hit és ráhagyatkozás volt jellemző, de a fogantatás a nőt is felelőssé, a jövőképre fókuszálttá tette, és mivel az apa legtöbbször nem vállalja a gyermeket, a szerhasználó nőnek egy újfajta (anyai) autonómiát kell megtanulnia. A várandósság egy olyan átmeneti időszakként kerül leírásra, amelyben a szerhasználó nő egy újfajta identitást épít fel, amely nem elsősorban a többségi társadalom fogalmaival meghatározható anyai identitás, hanem egy nem-szerhasználó, az anyagi bizonytalanságokra választ és megoldást kereső, egyedülálló, stigmatizációval és szeparációval szembenéző egyén identitása. Az 5. ábra bemutatja a tematikus elemzés eredményeképpen készített tématérképet. A várandósság élménye három központi témához köthető, amelyek a változás, az identitás és az ambivalens érzelmek. A magzattal való kapcsolatot a (negatív vagy semlegesnek kódolható) testi tüneteken kívül többnyire nem jellemezték mással, ha mégis pozitívként írták le, mint olyan élményt említették, amely nem megosztható a környezetükben élőkkel. Az indokok között egyéb olyan negatív életesemények (pl. anyagi problémák, bántalmazó kapcsolat) álltak, amelyek hatással voltak a várandósság mint élmény értelmezésére. , Szerettem. Hát, amikor egyedül voltam, szerettem hozzá beszélni. Én magamban boldog voltam belül, azért merthogy nem mutattam ki, meg ilyesmi, de nagyon örültem neki, pláne hogy kislány, meg minden. Mindig simogattam, beszélgettem neki. Volt olyan, hogy ha elmentek otthonról, bekapcsoltam a zenét, rendesen táncolt, mozgott a hasamban. Meg beszéltem (...) Áh, nehézkes, na. Ja. Szóval voltak boldog pillanatok is az mellett, hogy nagyon keservessé tette a [élettars neve].” (V12. 2010)
