Oldal 401 [401]
OCR
DUPCSIK CSABA: A MAGYAR SZOCIOLÓGIAI GONDOLKODÁS TÖRTÉNETE 1990-1G forintot — családonként, miközben nagyjából ennyi (46 ezer) volt a szövetkezeti fizikai munkások, és magasabb (52 ezer) az ipari fizikai dolgozók átlagbére — fejenként. (Szelényi 1992/1988:62) Vagy: az átlagos vidéki család (a nem termelő 1096-ot is számítva) nettó havi 1765 forintot keresett havonta, , ami csinos összeg, ha tekintetbe vesszük, hogy az ipari átlagbér 1981-ben 4332 forint volt". (Szelényi 1992/1988:54) Az utolsó bekezdés első mondatával szemben egyre inkább úgy vélem, hogy a második gazdaság paradigmatikus tevékenysége nem a mezőgazdasági kistermelés, hanem a fusizás volt. Korábban találkozhattunk (— 6.3.3) a rendőrrel, aki villanyszerelőként dolgozott , fusiban" — ez nemcsak azt implikálja, hogy törvény őre törvénytelenül (mert iparengedély kiváltása és számla adása nélkül) dolgozott, hanem fogalomzavarban is szenvedett. A fusi(zás) ugyanis valójában: állami munkahelyen, munkaidőben, a vállalati gépek, szerszámok, anyagok felhasználásával kisebb szolgáltatások és iparcikkek előállítása, magánfogyasztásra vagy másoknak ítipikusan , szívességből", de gyakorlatilag hasonló szolgáltatások elvárása fejében). A szocialista menedzsment hivatalosan kriminalizálta a fusit (Bezsenyi 2012), de a valóságban elég lagymatagon lépett fel ellene — egyrészt tisztában voltak az ilyen kampányok népszerűtlenségével, másrészt gyakran ők is kedvezményezettek voltak. Haraszti leírásában bagatellizálja a fusi gazdasági hasznosságát, mondván, hogy az elfojtott kreativitás kiélése, a munkafolyamat felett visszanyert kontroll (illúziója) sokkal fontosabb. (1989/1979:126—132) Vannak azonban komolyabb jövedelemforrásként is számításba vehető, a munkahely területén végzett magánmunkákis. A Csillaghegyi , téglagyár területén mindig lehet látszólag lődörgő munkásokat találni. Ezek valójában nem lődörögnek" — munkára várnak. A téglát vásárló magánépíttetők ugyanis gyakorlatilag sosem hoznak magukkal rakodókat, hanem a téglagyári munkásokkal pakoltatják meg a kocsijukat, 5-7,5szer nagyobb , órabérért", mint amit a vállalattól kapnak." (Kemény 1990c:27) Kardos László kitűnő riportjában (1982) olyan brigádról olvashatunk, amelynek tagjai szanálásra ítélt épületeket bontanak le, miközben igyekeznek (Szelényi 1992/1988:101) Ironikus: miközben a figyelmeztetés szakmailag teljesen helytálló, a jelenséget ,eltúlzó szociológusok és újságírók" nagy eséllyel éppen Szelényi műveire hivatkozhattak, és gyakran hivatkoztak is. Ráadásul túlórát is vállalnak, így az elvileg 2300 forintos munkabérüket a valóságban 5000 forint fölé tornásszák fel. Ezt amunkastílust azonban ötvenéves kora után senki sem bírja, kénytelenek könnyebb és rosszabbul fizetett munkát vállalni — így nagyon alacsony nyugdíjat kapnak majd, mivel annak meghatározásakor az utolsó néhány év keresete számít. Érdemes megjegyezni, hogy a posztkommunista jelenben ez a nyugdíjszámítási mód lényegében változatlanul továbbél, a magánnyugdíj-rendszert a 2010-es évek elején a kormányzat megfojtotta. 41. a + 400 +
