Oldal 53 [53]
OCR
DUPCSIK CSABA: A MAGYAR SZOCIOLÓGIAI GONDOLKODÁS TÖRTÉNETE 1990-1G 2.2.2 Mozaik: Nemzet, etnikum, nép, társadalom A reformkori politikai dilemmák közül az egyik legjelentősebb az volt, hogy az ellenzéki elit a kiváltságosok szűk köre által élvezett jogokat az egész nemzetre ki akarta terjeszteni — miközben nem volt kellőképpen tisztázva, hogy mégis, kikből áll és min alapul ez a nemzet? A 18. század utolsó harmadától 1848-ig tartó korszakban ugyanis két, napjainkban is releváns nemzetfelfogás alakult ki: e Államnemzet: egy nemzet tagjai — egy ország állampolgárai (akármilyen nyelven beszélnek is). Az 1789-ben kezdődő francia forradalom idején megjelenő felfogás szerint , a franciák" a francia nemzet tagjai, nem pusztán egy ország lakói vagy egy király alattvalói; a forradalom előtt, a rendi társadalomban, amikor az alattvalóknak különböző jogaik voltak — nem voltak tehát állampolgárok, citoyenek —, nem létezett , francia nemzet" sem. A forradalom után viszont már igen, és ennek a francia nemzetnek részesei nemcsak a francia ajkúak, hanem a bretonok, a (gyakran németül beszélő) elzäsziak, és az (ekkor többnyire olasz anyanyelvű) korzikaiak is." e Etnikai vagy nyelvi nemzet (régiesen: kultürnemzet): egy nemzet tagjai azok, akik osztoznak egy közös kultúrában, közös identitásban, általában (vagy inkább elvileg, lásd lenn) közös nyelvet beszélnek (akármely országokban élnek is). Ez a nemzetfelfogás is a francia forradalmat követően alakult ki, tipikusan olyan népeknél, amelyek tagjai számos országban éltek (mint az olaszok vagy a németek), vagy nem is volt saját államuk (mint a lengyelek, akiket közvetlenül ezt megelőzően töröltek le a térképről). Az ilyen etnikai nacionalizmusok fő programja, értelemszerűen a nemzeti egység vagy a nemzeti állam megteremtése volt. Ez persze csak egy analitikus megkülönböztetés — gyakorlati szempontból a két kategória ugyanis egyre inkább hajlamossá vált az egybemosódásra. Pl. 1789-ben a franciák alig 12-1396-a beszélte , helyesen" a franciát, 5096 pedig egyáltalán nem, de még 1835-ben is az országnak csak egy kisebbik részén beszélték , a franciát" a mindennapokban. (Weber 1976:68) A 19. század végére azonban a francia nemzet és a franciául beszélők csoportja mind a diskurzusokban, mind a gyakorlatban, mind nagyobb mértékben egybeesett; hasonló folyamat zajlott 1 Tárgyalásaik során a cár és az orosz arisztokraták meg voltak lepve, hogy ők tipikusan jobban beszélik a franciát, mint a korzikai születésű Napóleon Bonaparte, a franciák akkori császára. « 52 ¢
