OCR
IG " ÖRMÉNY ÉLET AZ OSZMÁN BIRODALOMBAN ből jönnek létre, csupán egyike volt a lehetséges nézeteknek. Végül valóban a nemzetállami modell bizonyult sikeresnek, és ez a modell érvényesült. A 19. századi és kora 20. századi oszmán történelemről ugyanakkor nem kapnánk teljes képet, ha figyelmen kívül hagynánk vagy zárójelbe tennénk a többi elképzelést és lehetőséget, melyek a nacionalizmus — ideértve a nacionalizmusnak azt a formáját, mely tömeges erőszakot alkalmaz avégett, hogy etnikailag és vallásilag homogén nemzetet hozzon létre — alternatívájaként szóba jöttek az Oszmán Birodalomban és az örmény-kurd provinciákban, és melyeknek megvalósításáért egészen az első világháború kezdeti szakaszáig küzdöttek az érintettek. Az oszmán történelem vizsgálatakor nem a nemzetállammá válást fogjuk szem előtt tartani, elsősorban nem a nemzeti mozgalmak szereplőire és ellenzőire fogunk összpontosítani. Ehelyett az oszmán történelmet , birodalmi" szemszögből közelítjük meg, tehát abból a birodalmi világrendből indulunk ki, mely az első világháborúig fennállt. Komolyan vesszük ezt a világrendet és vele együtt a plurális birodalmat mint államformát, mint az Oszmán Birodalom oly sok politikai gondolkodójának, társadalmi és kulturális elitjének és egyszerű lakójának tájékozódási és azonosulási keretét. Ezáltal a vizsgálat hangsúlyt helyez a különböző népcsoportok együttéléséből fakadó sokszínűségre, mely együttélés ugyan nem volt konfliktusoktól mentes, de mindenesetre változatos volt. Természetesen erre a megközelítésre is árnyékot vet, hogy ismert a történet vége. Szó sem lehet arról, hogy a teleológiai genocídium-narratívával szemben enyhítődicsőítő képet fessünk egy többetnikumú, többvallású, harmonikus társadalomröl,* de fel szeretnénk hívni a figyelmet a provinciákban zajló sokszínű, valós életre, illetve annak módjára, hogy miként lehetett a pluralitást regionálisan nL 1 Vö. például Francois Georgeon kiváló és alapvető jelentőségű életrajzával II. AbdulHamid szultánról: Georgeon, Francois (2003): Abdulhamid II - le sultan calife, Paris). Georgeon épp ennek a szultánnak az uralkodását (1876—1909) nevezi a nem-muszlim közösségek és legfőképp az örmények belle épogue-jának (boldog békeéveinek), ill. 4ge d or-jának (aranykorának) (321—322. o., 445. o.) — ehhez a meglátáshoz csak úgy juthatott el, ha kizárólag a kisvárosi felső réteget tartotta szem előtt, akik előtt új lehetőségek és ambíciók nyíltak meg, továbbá ha mindemellett figyelmen kívül hagyta a provinciákban fellépő növekvő társadalmi feszültségeket és kulturális elbizonytalanodást, melyek erőszakos kitörésekhez, majd pedig az 1895—96-os, országos méretű örménymészárláshoz vezettek; ez utóbbi több százezer áldozatot követelt, és a falvakban pusztítást és nyomort eredményezett (ugyanakkor Georgeon ezeket nem hagyja szó nélkül, vö. 285—295. o.).