Oldal 181 [181]
OCR
180 s ÖRMÉNY VÁROSÉPÍTÉSZET ERDÉLYBEN zatú építőanyagok terjedése. A második nagy építészeti korszakban (19. század vége) is felsejlik az örmények közvetítő szerepe. Templomok ebben az időben már nem épültek, de a századfordulón számtalan örmény polgári építtető közvetítő funkciót töltött be a nagyvárosi minták és a helyi lehetőségek között, különösen a falusias Csíkszépvízen. Mindezekből a részletekből áll össze az örmény településkép fogalma. Ilyen mindenekelőtt a táji beágyazottság. A hágókhoz közeli székely települések szűkebb, a belső kamarai birtokokon felépülő királyi városok tágabb völgykatlanban fekszenek. Az örmények számára létfontosságú volt ugyanis, hogy a völgyekben futó közlekedési utakhoz közel legyenek. A táji beágyazottság mellett az érett örmény városkép meghatározó karaktere volt a méretében túldimenzionált főtemplom, amely szerényebb léptékű polgárházak gyűrűjéből emelkedett ki. Székelyföldön némileg eltérő helyzettel találkozni, mivel itt az örménység pozícióját csak a helyi földtulajdonos székelységgel kötött kompromisszumok biztosították. A két népcsoport együttélését az örmény polgárházak és a római katolikus (nem örmény szertartású) templomok egymásmellettisége jelenítette meg. Később a 19-20. század fordulójának állami építkezései és a sorra megjelenő bérházak jelentősen csökkentették a templomnak és környezetének léptékbeli különbségét. Megváltozott a templomok térbeli környezete is. A korábbi zárt főterek szerepét mozgásra inspiráló főutcák vették át, amely utcák átvezető pontokkal rendelkeztek a nem örmények lakta falusias részek felé. Az örmények lakta városok századfordulós arculata ily módon egyre hasonlatosabbá vált az Erdélyre oly jellemző többfelekezetű, többnemzetiségű városképhez.
