Oldal 163 [163]
OCR
162 «e ÖRMÉNY VÁROSÉPÍTÉSZET ERDÉLYBEN ruházások új rendszere vált az uralkodóvá. A hagyományos örmény utcaképben a magánépítkezések és a középítkezések — a templomokat leszámitva — körülbelül ugyanazt az építészeti nívót és hagyományt képviselték. Sőt, sok esetben a polgári paloták minősége felül is múlta a középületekét. A századfordulós városban mindez megváltozott, és a középületek rendre nagyobb léptéket, magasabb építészeti nívót képviseltek. Mindez elválaszthatatlan az örménység új szerepétől. Az idegenből rendi kiváltságossá, majd a magyar nemzeti ügy iránt elkötelezetté váló örménység a dualizmus idején jelentős intézményi feladatokat szerzett, jóval jelentősebbeket annál, semmint azt a településeinek pozíciója vagy gazdasági teljesítménye indokolta volna (kaszárnya, bíróság, börtön, gimnázium). A századforduló hatalmas hivatalépületei és iskolái az örménységnek a magyar államnemzethez fűződő viszonyát jelenítik meg a városképben. A földszintes vagy legfeljebb egyemeletes házak szövetéből kiemelkedő, a város korábbi struktúrájától elütő, hatalmas épülettömbök mintha csak a világvárossá fejlődő Budapest követségei lennének. A kontraszt kétségkívül Erzsébetvárosban a leglátványosabb, de még a gyorsan fejlődő Gyergyószentmiklóson is szembeötlő, igaz, itt nem haladja meg a korszak kisvárosaira általában is jellemző mértéket. Az új építkezések sokkal többet jelentettek, mint néhány új elemet a városképben. Megjelenésük szoros összefüggésben volt a korábbi városi centrum átalakulásával, a külvárosok és az örmény településmag viszonyának átrendeződésével. A korábbi városi centrum nyugodt, kontrasztok nélküli volt, központjában az egyetlen pillantással befogható főtérrel. Ez a látkép Gyergyószentmiklóson a piactérről nyílt a katolikus templom felé, előtérben az örmény kereskedőházakkal. Szamosújváron a polgárházak gyűrűjébe fogott nagytemplom — előtte a kereskedőcsarnokkal és a városházával — alkotta a 19. század eleji központot, amihez igen hasonló volt Erzsébetváros arculata is. A város a főtéren szinte egyetlen ponttá sűrűsödött össze, egymásra zsúfolva a privát, a kereskedelmi és a szakrális tereket. Ez a városépítészeti kompozíció híven fejezte ki a 19. század eleji örmény kolóniák zártságát és társadalmi szervezettségét, amely egyszerre fogta át az egyházi és a városi autonómiát, általában pedig a céhbeli polgárság rendi és kereskedelmi jogait. Az örmény kolóniák élesen elkülönültek a feudális arisztokráciát képviselő korábbi épületektől, a szamosújvári vártól és az erzsébetvárosi Apafi-kastélytól. Az is igen jellemző,
