Oldal 81 [81]
OCR
5. A város és vidéke változó kapcsolatai 5.1. A nagytáji környezet Az építészet elválaszthatatlan a tájtól, amelyben létrejön. A 20. századi vasbeton technológiák térhódításáig a városok szó szerint abból a földből épültek fel, amelyre települtek: annak köveit használták fel, agyagát szárították és égették téglának, vagy éppen erdeiből termelték ki az építőanyagot. Ugyanakkor, ha a történeti várost a faluval vetjük össze, éppen a tájtól való elzárkózás tűnik az egyik legmarkánsabb sajátosságának: falakkal vette körbe magát, lakói kézműiparral foglalkoztak, kereskedtek, tehát nem volt mindennapi kapcsolatuk a földdel, az utcákat kövezték, a vízrajzi viszonyokat radikálisan megváltoztattak.'° Az elsőként említett törvényszerűség, tehát a városok és a taj szoros kapcsolata mindenekelőtt magyarázatot kínál a megtelepülő örmények gyors építészeti alkalmazkodására. Másrészt választ adhat arra a kérdésre is, miért alakult ki viszonylag nagy különbség a kolóniák építészete között. A második törvényszerűség, tehát a tájtól és az elsődleges tájműveléstől való viszonylagos távolság inkább a kolóniák építészetének hasonlóságát eredményezte. Az örmények - kezdetben legalábbis — mind a négy helyszínen hasonló foglalkozási státuszokkal bírtak, kereskedők és kisiparosok, főként bőrfeldolgozók voltak. Ennek megfelelően építészetükben rendre visszaköszön a mezőgazdasági őstermeléstől független telekhasználat vagy a raktározási igény a pincétől a padlásig. Az előzőek mellett harmadik szempontként kell említeni, hogy a 17. századi Erdélyben új település már csak a meglévő rendi keretekhez igazodóan jöhetett lére. Ez a kényszerhelyzet okozta, hogy az örmény új városok nem 56 Kostof, Spiro: i. m. 28.; Kleineisel János (1981): Házak, városok, társadalmak, Budapest, 174.; Weber, Max (1921): „Die Stadt.” Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik, 1920/21. 621-772.
