Oldal 123 [123]
OCR
II. A KÖZIGAZGATÁS TÁRSADALMI MEGÍTÉLÉSE A MODERN KORBAN A dehumanizált ember helyett (aki a hatalom és a jogi szabályozás tárgya) újra kell értelmezni az embert, aki a hatalom és a jog, az erkölcs és a vallás alanya."" Az ember életéből nem lehet Istent kiiktatni, annál az egyszerű oknál fogva, hogy Isten van."" Világosan kell azonban azt is látni, hogy a vallás és az erkölcs fogalmai napjainkra nagyon rossz állapotba kerültek. Vagy a modern állam igyekezett a vallás és erkölcs dolgai felett gyámságot gyakorolni, vagy a vallás nevében igyekeztek politikai hatalmat megvalósítani. Mindkét törekvés oda vezetett, hogy a dehumanizalt ember kétséggel tekint mind a vallás, mind az erkölcs jelenségére. Ezen két normarend tekintélyének és tudományos méltóságának a visszaállítása hosszú folyamatnak tűnik. Első lépésként a teológiát és a morálfilozófiát be kell vezetni a tudományos akadémiákra. Ezt a szemléletmódváltást a modern ember azért nem szívesen hajtja végre, mert félti az autonómiáját Istentől. A vallásban egyértelművé válik, nem egyszerűen az ember anyagi élete a védendő érték, hanem az ember maga testi és lelki értékeivel együtt. Az ember nem magányos megfigyelője a világnak, hanem részese a teremtésnek, egységben a többi emberrel és a teremtményekkel. Ez adja személyes felelősségét az életével kapcsolatban is. Miközben az ember komolyan vette ,, a hajtsátok uralmatok alá a földet parancsot", nem értette meg, hogy mindezt a teremtés szépségének és fenntartásának érdekében, nem pedig múlandó és változó önző igényeinek kielégítése végett kell tennie. A modern ember nem megfelelően használja egyre növekvő uralmát a dolgok fölött. Ha a felfoghatatlan méretűre növekvő hatalomhoz nem társul a tényleges felelősség érzete, hiába törekszünk egyre nagyobb biztonságra, csak a bizonytalanság fog növekedni. A modern ember kezében a hatalom nem teremtő, hanem pusztító hatalommá vált. Ez látszik például a fegyveres konfliktusok alakulásából (konfliktus száma, áldozatok száma, fegyverek hatékonysága), és ez jelenik meg a globális környezeti katasztrófákban. Az ember értelme olyan evolúciós adottság, amelynek szerepe nem a pusztítás, hanem az élet védelme. Természetesen az önző (erkölcstelen) ember evolúciós zsákutca. Mert csak elvesz és nem ad, saját pillanatnyi igényét elégíti ki, és nem érdekli a jövő. Ez az ember a megsemmisülésre rendeltetett és meg is fog semmisülni. Ha ez a dehumanizált egyén az 196 Ezen a területen eddig a legnagyobb eredményt a jogtudományban a természetjog eszméje érte el. A természetjog is az emberből, mint viszonyítási pontból indul ki, azonban olyan teológiai vagy észjogi fogalmakat használ, amelyeket a jogelmélet nem, vagy csak kis részben tudott befogadni. Messner, Johannes, Das Naturrecht, München, Tyrolia-Verlag, 1960, 21-126. 17 Guardini: Az újkor vége, 61. * 122 +
