Oldal 288 [288]
OCR
V. ÖSSZEGZÉS 287 vel (különösen az állami egyetemek rektoraival és kancellárjaival) szemben jogos elvárás, hogy maguk találják meg annak lehetőségét, hogy miként lehet mindezek ellenére helyesen, sikeresen vezetni az intézményt. Ezért értékelődik fel különösen a szociálpszichológia és a vezetéstudomány szerepe, hiszen az általuk kínált eszközökkel a vezető képes lehet a közvetlen kormányzati beavatkozás és a jogalkotás közvetett káros hatásait legalábbis valamilyen méretékben ellensúlyozni. Annál is inkább, mert a hazai intézményvezetők működési közege rendkívül képlékeny, a szabályok igen kevéssé adnak pontos információt arra, hogy mely vezetőt milyen jogok illetnek, milyen kötelezettségek terhelnek, mi a pontos hatáskörük, és lényegében miért felelnek. Emellett az állami intézmények esetében kialakított rendszer — a bevezetése indokaiként megfogalmazott menedzser szempontok érvényesítése helyett — a gyakran látványos szakmai inkompetenciával terhelt minisztérium mint politikai ágazatirányító közvetlen beavatkozását segíti elő. Ilyen körülmények között akár a rektortól, akár a kancellártól elvárni, hogy teljes mértékben a munkatársak kiteljesedését biztosító vezetőként működjön, nem reális. Mindazonáltal az sem lenne helyes, ha a problémák okait kizárólag a politikára vezetnénk vissza. Az elsősorban a hazai felsőoktatási intézmények működésére irányuló kutatásokat bemutató szakirodalom rávilágít arra, hogy az intézményi vezetések sem a szabadság nagyobb foka idején, sem pedig a jelenlegi körülmények között megmaradt mozgástérben nem feltétlenül élnek a szociálpszichológia és az azon nyugvó vezetéselméletek egyetemekre, főiskolákra adaptálható eredményeinek hasznosításával? Noha az etikus vezetővel szemben támasztott követelmények, a szolgáló (vagy akár az ún. ötödik szintű) vezető jellemzői a felsőoktatási intézmények vezetői számára is elsajátíthatók, azonban akár a vállalati modellt nézzük, akár az ún. nyugati egyetemek működését, az is nyilvánvaló, hogy a vezetőkkel szembeni elvárások egy világosan szabályozott környezetben fogalmazódnak meg. Lényegében ennek felismerése indíthatja el azt a folyamatot, amelyben az egyetemek, főiskolák vezetői a gyakorlatban is felelőssé válnak, és ezt a felelősséget a belső szabályozókban is megjelenítik. Ez a vezetők egyik legfontosabb, ki nem mondott, normatívan nem szabályozott szakmai felelőssége. Ehhez nélkülözhetetlen egy, az etikus vezetés ismertetőjegyeire épülő — sok tekintetben fogalomkészletében azzal azonos — vezetői etikai követelményrendszer kidolgozása. A vezetőnek — kiemelten az intézményi közösség által választott, a tradíciót ésa demokratikus működést jelképező rektornak — tehát meg kell kísérelnie a kormányzati és a jogalkotási működés káros hatásait csökkentenie, ehhez a modern vezetéstudományi eszközök alkalmazása mellett az etikai követelményeket megfogalmazni és intézményesíteni, a belső felelősségi és számonkérési rendszert kidolgozni, mindezt annak érdekében, > Veres Pal — Golovics Jézsef: 2016, im. 9-12.
