Seite 378 [378]
OCR
II. A LEGFONTOSABB TERMÉSZETES EREDTŰ PIROS/VÖRÖS FESTÉKANYAGOK 377 (kb. a 14. századig) szoros kapcsolat állt fenn a kermesz és a drága skarlátszövetek között (Jones 2013, 339). Híres volt a kermesszel festett luccai selyem, ill. a velencei skarlátszövet. Ez utóbbi mély és fényes árnyalatú volt, méghozzá a kermeszhez adott arzénadalék miatt (Greenfield 2006, 32, 50). A kosenil előtt ezt tartották a legszebb piros színezéknek, ezért gyakran más festékekhez (pl. a vörösfák forgácsához) is tettek belőle, hogy szebbé tegyék azt (pl. egy ilyen receptet olvashatunk: Heitler 2012, 85). Ez a festőanyag az uralkodó rétegekhez kapcsolódott hazánkban is, ezt igazolja, hogy a volt Teleki-palota területén egy középkori kút régészeti feltárásakor előkerült Anjou-magyar címeres kárpiton is kimutatták a kermesztetű nyomát (Id. B. Nyékhelyi 2003, 59). Az amerikai bíbortetű a 16. századtól kezdődően teljesen háttérbe szorította a használatát. A kermesz tulajdonképpen — akárcsak a kosenil — pácfesték," keleten pl. ,urinnal csávázták, pácként aluminium- és vastartalmú timföldet alkalmaztak" (E. Nagy 1976, 138). lágyszárú növényeken élősködő bíbortetű: lengyel bíbortetű / kosenil / kermesz (Porphyrophora polonica). Leggyakrabban az évelő szikárkán (Sclerantbus perennis) fordul elő. E tetvek , Szent János vére” (ném. Johannisblut) elnevezése onnan ered, hogy begyűjtésüket Szt. János napján (jún. 24.) délben, vallásos ceremónia keretében kezdték meg. A betakarítás úgy zajlott, hogy először kiásták a bibortetvek gazdanövényét, a terveket leszedték a gyökerekről, majd újra elültették. Már régóta használják a lengyel tetvek színezékét textilfestésre (Struckmeier 2011, 105). A középkorban nagyon keresett festékanyag volt: Lengyelországból és Litvániából Dél- és Nyugat-Európa felé kereskedtek vele. A rr. századból származó bizánci eredetű magyar koronázó paláston is kimutatható a használata (a festőbuzér mellett, ld. E. Nagy 1983, 41). E festőanyag leginkább arról híres, hogy kémiai szerkezetében egyaránt megtalálható a kermeszsav, ill. — az újvilági kosenilt jellemző — kárminsav is (Timär-Baläzsy 2002, 50-51). lágyszárú növényeken élősködő bíbortetű: örmény bíbortetű / kosenil / kermesz (elnevezése még: Arardt kosenil). E bibortetüfaj (Porphyrophora hamelii) az Aeluropus littoralis és egyéb fűfélék gyökerén élősködik. Az Örmény-felföldön, az Ararát síkságon és az Araksz folyó völgyében őshonos. Legalább már Kr. e. 8. század óta használatos textilfestésre (Forbes 1964, II. 102). Dioscorides feljegyezte, hogy anatóliai Galatiában és Örményországban gyűjtötték ezt a fajta bíbortetvet, meg2 7 figyelését Plinius is megerősítette (Brunello 1973, 96). Az asszírok és a perzsák © A pácfestékekhez (ilyen a kermesz, a kosenil, a buzér és a vörösfák anyaga) mindenképpen valamilyen pác szükséges, hogy festeni lehessen velük (ENDREI 1989, 29—30). Az egykori pácok , színtelen, folyékony készítmények voltak, melyekkel festés előtt telítették az anyagot". Ezek biztosították a szín tartósságát is. , Az első ilyen pác a timsó volt, majd a cserzőgubacs, szappan, fa, vas és más fémek oxidjait is felhasználták erre a célra" (LÁSZLÓ 1983, 295).
