Page 126 [126]
OCR
7. A PIROS MINT KATEGÓRIAJELÖLŐ 125 nyelvnek" is szokás nevezni, Id. Szemerkényi 2011, 232) — mint láttuk — a veres/ vörös kiemelkedő fontossággal bírt. A szinonimákra vonatkozó 20. századi eleji nyelvészeti vizsgálatok már rámutattak arra is, hogy ez a 19. század második felére kiformálódott köznyelv/sztenderd szinonimaként magába olvasztott olyan szavakat, amelyet addig csupán egyes tájakon ismertek és használtak. Végh József kutatásai szerint így váltak köznyelvi szavakká a zaj , népi" megfelelői, a zörej és a moraj. Vagy a melléknevek közül így tűnt fel a mezzelen mellett a pucér, vagy éppen a forkos mellett a falánk és a mohó is (Végh 1935, 59, 61). A piros csizmára vonatkozó kutatásaim felvetik azt a lehetőséget, hogy talán a piros szó esetében is valami hasonló történhetett. Bár — mint láthattuk — már a kódexirodalomban szerepelt egy korlátozott értelmű piros szinnév, elképzelhető, hogy a vörössel azonos értelemben használt piros először egy (esetleg párhuzamosan több) tájnyelvi dialektusban tűnt fel, aztán csak később terjedt el szélesebb körben, mint a vörös szinonimája. Előfordulhat, hogy a 19. században már elsősorban néhány archaikus nyelvsziget és az egységes köznyelv kialakításáért küzdő értelmiség ragaszkodott ahhoz, hogy (a korábbi írott források nyelvezetéhez hűen) a régibb, eredetibb vörös/veres színnevet használja az egyes tájak élőnyelvében már gyakoribb sirossal szemben. Ugyanakkor ez a kérdés még messze nem eldöntött, további kutatásokat igényel. A piros felértékelődésének táji/paraszti gyökere mellett szólhat, hogy ez a jelző már viszonylag korán feltűnik a ráolvasásokban is. Míg pl. Bornemissza Péter csúz elleni formulájában még a veres szerepel („ki siessen és eloszoljon hetvenhétféle csúz, veres csúz, kék csúz [...] ez emberből", Id. Ihury 1913, 200), addig egy 1656-ból való, tályog elleni , imátság" szövegében már a biros tűnik fel („Feier tale, kik tale, sederges tale, piros tale [...] hetvenhet fele tale stb.” (Magyary-Kossa 1929, 311). Kutatásaim szerint ráadásul a falusi rétegek folklórjában kifejezetten magas a piros színnév vörös/vereshez képesti gyakorisága (Id. a 10. táblázatot). Voigt Vilmos ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy a folklór nem hű forrása a dialektusoknak, szerinte folklórműfajonként változik az, hogy mennyit fogadnak be az élő nyelvjárásokból, pl. a ballada és a népmese hősei , emelkedettebb nyelven" beszélnek, míg a proverbiumok meglehetősen távol állnak az élőnyelvtől (hiszen ezek , szentencia-jellegű szintakszisa irigylésre méltóan jól megkonstruált"), a hiedelemtörténetek viszont meglehetősen jól visszaadják a beszélt nyelvet (Voigt 2010, 154).
