Oldal 46 [46]
OCR
II. MÓDSZERTAN 1. RECENS VIZSGÁLAT: SZÍNMINTÁS ,GYUJTES” Mint az az előző fejezetből is kiderül, a színkutatás az angolszász , antropológiában" (amelybe intézményesülésétől kezdve egyaránt beletartozik a nyelvészet, a régészet és a fizikai antropológia) egyet jelent a pszichológiai és nyelvészeti irányultságú, ill. a kognitív színkategóriákra fókuszáló vizsgálatokkal. Ez természetesen a módszertanra is rányomja a bélyegét. Akkor amikor BRK nyíltan vállalja, hogy a kulturális kontextus vizsgálatától — mint nem releváns tényezőtől — eltekint, egyúttal le is számol a kulturális vagy szociálantropológiában hagyományosnak tekinthető kutatási módszerrel: az ,állomásozó terepmunkának" vagy , résztvevő megfigyelésnek" nevezett, hosszú ideig tartó terephez/közösségekhez kötött kutatással. Vagyis BEK 1969-es munkájukban, majd az általuk kitaposott úton, ill. az elméletük hatására kiformálódó, elsősorban az alapszínnevek kérdése körül forgó kutatási tradíció voltaképpen a , terepantropológiával" szemben (részben Rivers nyomdokain - Id. erről bővebben Bálizs 2016b -, részben a kísérleti pszichológiától kölcsönzött) rövid ideig tart6 „kikerdezeses” interjütechnika mellett teszi le a voksát. Ez persze nem azt jelenti, hogy a résztvevő megfigyelést végző, a kutatottak nyelvét is elsajátító antropológusok vagy éppen a kulturális antropológia teoretikusai egyáltalán ne vizsgálták volna az alapszínnevek kérdését, csupán azt, hogy B&K munkája módszertanában is hagyományteremtőnek bizonyult, ill. hogy vizsgálati eljárásuknak máig sok követője akad. Ugyanis napjainkban a legtöbb, színek iránt érdeklődő kutatónak az empirikus kutatás egyet jelent az ún. színmintás kísérlettel. Ezt a kifejezést arra az eljárásra használom, amely elsősorban 3 A terepantropolégusok kéziil példaként Turton (1980) murszi szinnevekrél szóló munkáját, az elméletalkotók közül pedig Sahlins (1976) szín és kultúra kapcsolatát boncolgató dolgozatát elmíteném. Ez utóbbi szerző szerint a természeti nyelvekben az alapszínnevek előfordulása ténylegesen egy természeti-érzékelési logikát követ, amely három különböző evolúciós irány keverékének tekinthető: 1. az általánostól a specifikus/egyedi felé (a sötétség/világosság megkülönböztetésétől a színezet felé); 2. a pszichológiailag jobban kiugrótól a kevésbé kiugró felé (először a pszichológiailag legszembetűnőbb piros különül el, és csak aztán jöhet a többi szín); 3. az egyszerűtől a bonyolult felé (a perceptuálisan tiszta színektől a kevert színek felé) (1976, 8).
