Oldal 520 [520]
OCR
46. (1) „Nem felejtettük el, censorok, hogy benneteket nemrég az egész római nép választott meg erkölcseink felügyeletére, épp ezért nektek kell figyelmeztetnetek és irányítanotok bennünket, nem pedig fordítva. (2) Mégis jeleznem kell nektek, mi az, ami veletek kapcsolatban minden derék embert bánt, vagy legalábbis szeretné, ha nem így lenne. (3) Ha külön-külön nézünk benneteket, Marcus Aemilius és Marcus Fulvius, akkor senkit sem találunk ma a polgárok között, akit alkalmasabbnak találnánk erre a feladatra, ha újra kellene szavaznunk. (4) Ha azonban kettőtökre együtt tekintünk, nem tudunk nem tartani attól, hogy rossz ötlet volt benneteket tiszttársakká tennünk, és nem jelent annyi hasznot az államnak az, hogy ti egyértelműen elnyertétek mindnyájunk rokonszenvét, mint amennyit árt egymással szembeni ellenszenvetek. (5) Már sok éve tart köztetek ez a számotokra is nyomasztó és bántó ellenségeskedés, és fennáll a veszély, hogy ez a mai naptól jobban nyomaszt majd bennünket és az államot, mint benneteket. (6) Hogy mely okokból félünk ettől, azt hosszasan sorolhatnánk . . . Hacsak nem engesztelhetetlen gyűlölködés tartja hatalmában lelketeket," (7) mindnyájan arra kérünk titeket, hogy ma, ebben a szentélyben vessetek véget viszályotoknak, és engedjétek, hogy ha már a római nép összekötött benneteket szavazataival, mi is ezt tegyük összebékítésetek révén. (8) Egy lélekkel, egyetértésben válogassátok ki a senazust, vizsgáljátok meg a lovagokat, hajtsátok végre a vagyonbecslést, tartsátok meg az engesztelő áldozatot, (9) és amit szinte minden fohászotokban e szavakkal fogalmaztok majd meg: , Végződjön ez a dolog magamnak és tiszttarsamnak jél és szerencsésen!« — Ennak teljesülését igazán és szívből akarjátok, és ezzel érjétek el, hogy mi, emberek is elhiggyük: amiért az istenekhez könyörögtök, azt valóban így akarjátok! (10) Titus Tatius és Romulus egyetértésben uralkodtak? abban a városban, ahol egykor a Forum közepén fegyverrel, csatasorban csaptak össze egymással. (11) Nemcsak viszálykodások, de háborúk is véget szoktak érni, és az ádáz ellenségek többnyire hű szövetségesekké, sőt nemegyszer polgártársakká válnak. (12) Az albaiakat városuk lerombolása után áttelepítették Rómába; és a latinok és szabinok is elnyerték a polgárjogot. Az a szólásmondás, mely szerint sa barátság legyen halhatatlan, a viszály halandóc — azért vált közhellyé, mert igaz." (13) Helyeslően zúgott fel a tömeg, majd a beszédet félbeszakították a sokaság egybeolvadó bekiabálásai, amelyekkel ugyanerre kérték a censorokat. (14) Ekkor ! A mondat elején a szöveg erősen romlott, ezért a fordítás csak közelítő jellegű, Madvig rekonstrukciója alapján. 2 Vo. I. 13. 1-5. 3 V6. I. 29-30. 519
