OCR
1. BEVEZETÉS A nyelvészeti pragmatika a nyelv használatának, vagyis a nyelvi tevékenységnek a tanulmányozását foglalja magába (Tátrai 2011, Verschueren 1995, 1999). A hagyományos meghatározás szerint (Morris 1938: 35) a pragmatika a szintaxissal és a szemantikával szembeállítva értelmezhető. A nyelv vizsgálatának a jelelméleti kiindulópontú megközelítésében a szintaxis olyan kutatási területnek tekinthető, amely a nyelvi jelek közötti kapcsolattal foglalkozik. A szemantika a nyelvi jelek és a világ dolgai, entitásai közötti kapcsolatot tanulmányozza, számára tehát a nyelvi formák jelentésének leírása az alapvető feladat. A pragmatika pedig a nyelvi formák és a nyelvi formák használói közötti kapcsolatot vizsgálja, azaz olyan nyelvészeti részdiszciplínaként jelenik meg, amely a nyelv használatának kérdéseivel foglalkozik. Átfogó pragmatikai kutatások csak viszonylag későn, a hetvenes években indulnak meg. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a nyelvészet érdeklődése a nyelvi rendszer formális elemzésére korlátozódott, amely nem számolt a nyelv használóinak szerepével. A formális leírás nem fordított figyelmet azoknak a jelenségeknek a magyarázatára sem, amelyek értelmezését a nyelvhasználat bevonásával lehetett volna csak megtenni. Ezeket a kérdéseket egyszerűen pragmatikai problémáknak, kérdéseknek minősítették (Il. erről Yule 1996: 6-8, Szili 2004: 11-38). A pragmatika sokáig a ,papírkosár" (Bar-Hillel 1971) funkcióját töltötte be: minden olyan kérdés, amely kívül esett a formális nyelvleírás határain, ide került. A nyolcvanas években már különbséget lehet tenni a pragmatika szűkebb és tágabb értelmezése között. A szűkebb felfogás szerint a pragmatika a nyelvi rendszer és a nyelvhasználat kontextusa közötti kapcsolatokat vizsgálja (I. Levinson 1983: 9). A felfogás képviselői a pragmatikát szorosan a grammatikához kötve határozzák meg. A pragmatika tágabb értelmezése szerint a pragmatika a nyelvhasználat alapelveinek tanulmányozásaként határozható meg (I. Leech 1983: 4). Képviselői a nyelvi