Oldal 287 [287]
OCR
286 s III. Magánszínház-ellenes érvelés és gyakorlat ház, ne legyen állandóan ilyen merev keretek közé beszorítva. Én azt hiszem, ez is egyik nagyon fontos kelléke az önállóságnak." Az alakuló Kádár-rendszer tehát kezdetben nagyobb autonómiát, ugyanakkor fennmaradó finanszírozást ígért az ellenállásról való lemondásért cserében. Gellért Endre hozzászólásában az átalakítandó szövetség szerinte kívánatos tulajdonságait vázolta. A Vígszínház egykori színészeként Gellért a BSZSZ és a BSZINSZ egyeztetésére épülő, korántsem tökéletes működést is látta, majd a Színház- és Filmművészeti Szövetség munkáját is közelről követte. Emlékezve a magánszínházi működés súlyos pénzügyi korlátaiból következő művészi és repertoár-kötöttségekre, nem javasolta állam és színház 1938 előtti távolságtartó viszonyának visszaállítását. (Nem mintha ez 1956 decemberében még valós opció lett volna.) A magánszínházi formát visszalépésnek ítélte: „En például vállalom azt, hogy a Nemzeti Színház állami támogatás nélkül önellátó lesz, de akkor Pygmaliont játszik 500-szor, más darab nincs, új díszlet nincs, és akkor nem hozunk Shakespearet vagy Az ember tragédiáját, ami irtózatos pénzbe kerül. Itt van valami veszély, és arról is beszélni kell: ebben a nagy szabadságban majd felszabadul a selejt, és a színházak a könynyű utat választják, a siker-darabokat választják, és egyszerre csak tíz évnek minden eredménye is elpusztul. Mert nem lehet mindig csak a rosszról beszélni, és nem beszélni arról, hogy idejöttek az angolok, és elájultak azon, hogy a Hamletet vagy az Othellót hányszor játszotta el a Nemzeti Színház, hogy mi több Shakespearet játszunk, mint ők. Itt óriási eredmények vannak, amelyekre egész Európában felfigyeltek, hogy mindez lehetséges." Gellért sok megőrzendő elemet lát tehát az állami színházi struktúrában, elsősorban a művészszínházi jellegű előadások létrehozásának lehetőségét. Vitatható módon, de a kor szellemében ezeket tekinti kizárólagos értéknek. A Színház- és Filmművészeti Szövetség 1950-1956 közötti működésének formális jellegét, a szervezet teljes politikai alávetettségét ugyanakkor élesen kritizálja. Ebben az az ellentmondásos, hogy 1950 után a szövetség fórumain munkálták ki, határozták meg, sokszor kizárólagos jelleggel, a művészi érték stiláris, formai és eszmei kritériumait. És mikor a szövetség vezetőségének álláspontja némely kérdésben kevésbé dogmatikussá vált, a pártközpont rögtön nyilvánvaló tette számukra szervezetük autonómiájának hiányát. 4 Uo., 126. # Uo. 128.
