Oldal 258 [258]
OCR
A Magyar Színészek Szabad Szakszervezetének szerepe... s 257 A többes szám első személyű fogalmazás az elutasítást a társadalom egészére terjesztené ki, ugyanakkor a cikket olvasva világos, hogy Staud egy elsősorban értelmiségi igényeket kielégítő, társadalomkritikus művészszínházi nézőpontot képvisel. A magánszínházi gyakorlattal elégedetlen, és a közönség ízlését is bírálja: , Nincs művészi program, műsorpolitika, színészi szempont és szociális érzés. A nagy moloch, a pénz terpeszkedett rá a színházakra és megöli bennük a művészetet. A színházaknak bűne a közönség bűne is. Ízléstelensége és kisigényűsége legalább annyira hozzájárul a művészi színvonal lesüllyedéséhez, mint a színházvezetők gazdasági öncélúsága. Az emberek kizárólag üres szórakozást keresnek és megfeledkeznek a művészetről. A múlt gyűlöletes, a jelen vigasztalan. Előbbre kell vetnünk a tekintetünket." Francois Hartognak a történetiség rendjeit körvonalazó kategorizálása szerint Staud futurista, jövőre irányuló beszédmódot használ." Ez a szemlélet elfogadhatónak, majdhogynem elkerülhetetlennek tünteti fel a múlt és a jelen lerombolását egy nem ismert, de eleve magasabb rendűnek tételezett, körül nem határolt új meghonosítása érdekében: , Köszöntjük a jövőt. Köszöntjük azt, ami még nincs, de aminek meg kell lennie: a mély humánummal telített színházat, a kifejezőeszközeit tökéletesen ismerő, közösségi érzéstől megihletett színészt, és a művészi alkotásra éhes, tiszta tekintetű, művelt közönséget. Köszöntjük és akarjuk." Staud retorikája a szovjet kulturális politika elsődleges céljaként szereplő kulturális forradalom magyarországi átvételének igényét vetíti előre. Ez a munkásosztály vélt igényeit kielégítő, gyökeresen új szemléletű kultúra megteremtését tűzte ki célul, és 1917 után a Szovjetunióban már többféle formában jelentkezett. 1945-ben a haladónak ítélt klasszikusokat is felhasználó, szocialista realizmus volt a kánon. Staud erre konkrétan nem hivatkozik ugyan, de jövőképe nem bátorító a színházról tőle eltérő módon vélekedő alkotók és nézők számára. Bár némi átmeneti időt engedélyezne, de az addigi, döntően szórakoztatótól eltérő, társadalmi átalakításokat segítő és népnevelő funkciót szánna a színháznak. „Nem változhatik meg egyszerre minden, azt tudjuk. Csak lassan lehet lecsapolni a mocsarakat és csak hosszú munkával lehet kiirtani a gyomot. Nevelni kell az emberi lelkeket, meg kell mutatni nekik az új utat. Simogatással ° Uo. “François Hartog, À tôrténetiség rendjei - Prezentizmus és idôtapasztalat, L'Harmattan Kiadé, 2006. “ Staud Géza: Bücsü és üdvözlés, Színház, I. évfolyam, 1945. 1. 3.
