OCR
I72 K. NÉMETH ÁNDRÁS gyi löszjáratot — régészeti részről tudomásom szerint eddig csak lorma István méltatta figyelemre a régészet és a néphagyomány kapcsolatáról szóló cikkében. Az emberi létesítmények keletkezéséhez fűződő mondák között számon tartott föld alatti alagútmondák kapcsán megjegyezte, hogy ezek olykor valószínűleg középkori eredetű mesterséges föld alatti üregekhez kötődnek, ugyanakkor a török-tatár mondakör kapcsán - példák nélkül — csak annyit írt, hogy , a fatár-likak és természetes barlangok, ahová a monda szerint a lakosság az ellenség elől menekült, a különböző régészeti korszakokban valóban szolgáltak emberi lakhelyül is. Megjegyzendő azonban, hogy legnagyobb részük kis méretei miatt alkalmatlan volt nagyobb közösség huzamosabb ideig tartó elrejtésére." (Torma 1978: 151). A löszbe vájt járatok a néprajzkutatók mellett főleg a barlangászok érdeklődését keltették fel. 2013-ban a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat Vulkánszpeleológiai Kollektívájának tagjai Eszterhás István vezetésével felmérték a balatonendrédi Barát-lik és a ságvári Betyár-barlang alaprajzát. Történetiségükre csak a ságvári kapcsán következtettek: úgy vélték, hogy több száz éve, több generáció munkájával készülhetett (velenceihegysegtura 2018; Eszterhás 2013). A bevezetés végére érve visszakanyarodok tanulmányom címválasztásához, amelynek talán mind a négy eleme magyarázatra szorul. Cikkem csak a DélDunántúl néhány, /öszbe vájt üregrendszerével foglalkozik. A kőzetek között puhának számító üledékes kőzetet itt azért fontos kiemelni, mert tárgyalt területünk közelében — az ország más, köves vidékeihez hasonlóan — léteztek kőbe vájt, barlangszerű menedékhelyek is, amelyek esetenként természetes eredetűek is lehettek, és olykor az őskortól kezdve használták őket. Jó példa utóbbira a közeli Mecsekben fekvő, régészetileg is kutatott kovácsszénájai Füstös-lik és Kis-Füstös-lik, ahol a régészeti kutatás a szórványos középkori mellett kora bronzkori, római kori és népvándorláskori emberi jelenlétet mutatott ki (Gábor 2001). Közép- és török korinak az összeset csak óvatosan merném nevezni. Egyetlen objektumról igazolható az Árpád-kori eredet — de a tamási járat az egyetlen, amelyet eredetileg bizonyosan nem búvóhelynek készítettek —, másik kettőből pedig késő középkori-török kori leletek kerültek elő. A többi lyukról csak analógiás alapon, a keltezhető objektumokkal való hasonlóság (elnevezés, néphagyomány, elhelyezkedés, kialakítás) alapján feltételezem, hogy — a történeti események ismeretében — a középkor végén és/vagy a török korban búvóhelyként (is?) használt menedékhelyek voltak. Földrajzi lehatárolásként azért Külső-Somogyot, mint földrajzi középtájat választottam, mert témám legfontosabb objektuma, a tamási Likas-hegy, valamint a párhuzamként tárgyalt többi hasonló búvólyuk többsége ezen belül helyezkedik el. Azért is indokolt a középtáj beemelése a címbe, mert egész területét meghatározza