Seite 114 [114]
OCR
À DÉL-DUNANTÉLI PUSZTA (1683-1735) TÂJREKONSTRUKCIOJA 113 vaddisznót — és nem farkasokat — ejtettek el. Ilyen farkasverem állt például Mocsolád és Almás közötti határon, ahol a verem határjelként szolgált."" A puskás vadászatot feltehetően a török elleni hadakozásból visszamaradt fegyverekkel űzték. A rácok és a magyarok is önvédelemre berendezkedett életmódot alakítottak ki, de a fegyveres férfiak a nagyobb, országrészen keresztülvonuló hadakhoz is csatlakoztak (a magyarok a keresztény seregekhez és Rákóczi kurucaihoz)."" A zsákmányszerzésen túl a szenvedély hajtotta a vadászokat, amire a megfogalmazásokból következtethetünk (vadászatot szerető ember lévén)."" A vadászatok rokoni és baráti szálak mentén szerveződtek. A puskás vadászat módját tekintve cserkelő, azaz a vadat kereső, lopakodó vadászatra, illetőleg leshelyről történő vadászatra is van adatunk. Leggyakrabban „öreg vadakat” (nagyvadakat), özeket, szarvasokat, vaddisznökat ejtettek el. Bármennyire is meglepő, a puskás paraszti vadászat szabad tevékenység volt. Tolna megye pl. csak 1726-ban tiltotta (K. Balog 1978: 256) meg a fegyverviselést, ami azt mutatja, hogy relatív vadbőség lehetett, illetőleg azt is, hogy a közbiztonság és a közállapotok csak lassan terelődtek a feudalizmusról általában gondolt mederbe. Mindazonáltal túlzónak, vagyis inkább egyoldalúnak kell tekintenünk azokat a kortárs elbeszéléseket, amelyek hatalmas vadkárokról, félelmetes vadakról írnak és ezzel még szörnyűségesebbre festik a leromlott természeti és társadalmi állapotokról alkotott képet. A telepesek őshazájában feltehetően jóval korlátozottabb lehetőség nyílt csak a paraszti vadászatra, mert ott már a földesúr jóval korábban kisajátította magának ezt a jogot. Az erdei vadak élettere egybeesett a legeltetett jószág életterével, ezért — és a kötetlen vadászat miatt — nem lehetett túlontúl sok vad. A mai analógiák szerint a jószág fajtatulajdonságainak tisztán tartása miatt a szükséges és fontos a vadállomány féken tartása és elkülönítése a házi sertésektől. A Száva melléki sertéspásztorok például nagy gondot fordítanak a vad és a tenyésztett állatok (legalább szaporodás idején) szétválasztására, hiszen a vadon élő sertés lassabban nő, húsa más szerkezetű és ízű (Máté 2017b: 108). Azt kell tehát mondjuk, hogy a vadak elszaporodása a határhasználat kötetlenségével, a vadászat szabadságával és az extenzívebb, alapvetően erdei állattartáson alapuló gazdálkodással járt együtt. Ezt a helyzetet azonban nem , visszaesett termelési színvonalként", hanem lehetőségként élték meg a helyiek, például a diósberényi magyarok, akiknek az erdőségből egy korabeli visszaemlékezés szerint nagy hasznuk származott (Galambos 1989: 201). A vadméz gyűjtése is népszerű foglalatosság volt. Noha a tevékenységre igen sok adat van, a gyűjtés menetét nem részletezik. A határleírás során jelzett dokumentu18 MNL OL P 108. Rep. 92. cs. 557. f. X. 394. (1757) 19 Lásd peldäul: Mäte 2013b: 44. „> MNL BML IV. ı. p. 3. VIII. 224. (1751)
