Oldal 110 [110]
OCR
À DÉL-DUNANTÉLI PUSZTA (1683-1735) TÂJREKONSTRUKCIOJA 109 nemcsak a völgyekben, hanem magasabb térszíneken, főként források mellett voltak, illetőleg rossz lefolyású, agyagos, esővizet megtartó dombhátakon. A környéken legeltető pásztorok visszaemlékezéseiben igen gyakran szerepeltek a kátyók. Ihodor Regylics tanúvallomása szerint például Almás puszta délkeleti határán lévő , határ katyalak"-nál olykor több falu pásztorai is összegyűltek sertéseik itatäsära.: Ez mutatja azt is, hogy a víznyerőhelyek a társas kapcsolatok szempontjából is fontosak voltak. A sertéstartás visszaszorulásával és az erdőirtásokkal a kátyók, förtések szerepe is csökkent és a szántók bővítése miatt be is temették őket. Ilyen törtent a Mägocs-Szekszärd üt mellett, ahol egy nagy vizes kátyót farönkökkel, majd földdel töltöttek be, míg végül szánthatóvá vált. Tájtörténeti szempontból kulcskérdés, hogy a vizek szabályozatlansága és a berkek növekedése mennyire lehetett új jelenség a tájon, vajon degradációról, vagy a kis jégkorszak következményeiről beszélhetünk? Az elpusztult középkori falvak patakok, források mellett voltak. A települések a völgyek alján, a patakok árterének peremén helyezkedtek el. Elképzelhetetlen, hogy a falvak körül náddal, fűzzel felnőtt berkek, bozótok, nehéz lefolyású területek lettek volna, hiszen ezekből megélni nem lehetett, ráadásul a közlekedést is akadályozták volna. A völgyi vizeket bizonyosan kordában tartották, a haszonvétel és a vízkezelés kulcsát a vízimalmok jelentették. A tanúvallomásokban számos vízimalmot említenek, melyek történetében a felszabadító harcok és a Rákóczi-szabadságharc időszaka törést jelentett. A malmok egy része összefüggésbe hozható középkori településekkel (pl. Kápási malom, Olaszfalui malom, Ravaszliki malom), tehát a malomhelyek kontinuitásáról beszélhetünk. Az új telepesek kezdik csak újjáépíteni őket az 1720-as években, utolsó (1704 előtti) ismert tulajdonosaik rácok voltak. A malmok csatornás vagy árkos kivitelezésűek lehettek, gátjuk mindkét esetben átjárást biztosított a völgyön. A határjárásokban mindössze három tó emlékével találkozunk. Érdekes módon mindhárom a 7-es határszakaszon, elpusztult középkori település közelében feküdt. Az Ábeli-tó Ábel (58. ábra), a Szalatnaki-tó a középkori Szalatnak, a Bükkösdi-tó pedig Bolda település közelében lehetett, ami felveti annak a lehetőségét, hogy korábban ezek is malomtavak lehettek. A határjárásokból jól követhető a rétek szukcessziója. A felhagyott rétekből sásos, nádas terület lett, majd égerrel és fűzzel felnőtt berkek keletkeztek, ilyen romlott, 50-70 éve felhagyott kaszálókat ma is sokat találunk a területen, jelezve, hogy az utóbbi évtizedekben hasonló tájfelhagyási tendenciák alakultak ki. A felhagyott szántókon és réteken nyír is nőtt a 18. században, melynek nyomát a tanúvallomások mellett már csak helynevekben találjuk. A nyír jelenléte annyira elképzelhetetlen #1 MNL OL P 108. Rep. 92. cs. 557. f. X. n. 394. (1757)
