Oldal 105 [105]
OCR
104 MÁTÉ GÁBOR módon hosszanti irányban, keskeny földnyelvként húzódnak végig a dombháton. A hegyhát délnyugatnak néző, , belső" oldalán szőlőskertek is voltak, egész az úrbéri elkülönözés időszakáig, amik feltételezhetően eredetileg nem a nagyágiak, hanem valamely elpusztult középkori faluhoz tartozó szőlők lehettek. Ezek a közvetett adatok azt sejtetik, hogy a Barandói-hegytől a Vaskapuig terjedő hegyhát irtásai zömében újkoriak voltak ugyan, de középkori eredetű irtások is lehettek közöttük. A 6-7. sz. szakasz dombsági, helyenként középhegységi jellegű, mely szinte végig erdősült, kevesebb helyen találunk irtásföldeket. A Vaskaputól a Lányok-hegyéig kevesebb, a Lányok-hegyétől a Bükkösi-tóig több szántóterület volt. Ezen a két szakaszon a középkori településhálózat az átlagosnál is kisebb mértékben regenerálódott, csupán Szalatnak éledt újjá a 18. században. Az itt fekvő kicsiny középkori, részben kisnemesi falvak (Ábel, Bakóca, Petrőc, Kéthely, Szalatnak, Lipöca, Ciklöd, Bägyon, Köszvenyes) többsege már a 16. század végére elnéptelenedett, határukat nem a rácok, hanem a mecseki magyar falvak lakói használták tovább. A települések helyén az erdei állattartás lett meghatározó tájkiélési forma. A helyzet a pusztabérleti lehetőségek megszűnésével, az 1730-as évektől kezdve változott meg. Nem használhatták tovább a mágocsi, bikali, szalatnaki szántókat, ezért a 16. században beolvadt kis falvak területét kezdték irtani és egymás közt felosztani a mecseki magyarok. Elsősorban a laposabb hegytetőket fogták eke alá, semmi esetre sem a domboldalakat vagy a völgyaljakat, ahol a 19. szäzad vegeig rétek terjeszkedtek. A vizsgált területen (a táji újraszerveződés elmaradása miatt) tehát épp itt, a magyar falvakhoz legközelebb eső részeken konzerválódtak leginkább a pusztásodással járó környezeti változások jellemvonásai. A HATÁRHASZNÁLATI RENDSZER VÁLTOZÁSA A régi, török alatt is folytonosan lakott falvak esetében három övezetből álló határhasználati rendszer alakult ki. A török alatt az úrbéri jogviszony megszűnt, a telek jelentősége adóztatási szempontból lecsökkent, ennek következtében a földek nagy része idővel közösségi tulajdonba került. A közös földet sorsolással osztották fel egymás között. Feltételezhető ugyanakkor az is, hogy bizonyos helyeken fennmaradt a középkorból örökölt nyomásos gazdálkodás, legalábbis a falvakhoz közel eső szántókon. Ezeket a szántókat a mai meliorált és egybeszántott földektől eltérően nyomásokra, dűlőkre, és parcellákra osztották, és mindezt nem geometrikus módon, hanem a földrajzi viszonyoknak (domborzat, vízhatás, benapozottság) engedelmeskedve tették. A földek között tehát kisebb-nagyobb bokros-erdős megyék, vizenyős-sásos földek, horhosok és vízmosások helyezked
