Page 101 [101]
OCR
100 MÁTÉ GÁBOR határjárások fafajokra vonatkozó adatait, ugyanis nehezen tudtam volna kizárni azt az eshetőséget, hogy egy fa kétszer szerepeljen az adatbázisban, továbbá a jó forrásadottsággal rendelkező, 3-4 iratos határszakaszok felülreprezentáltak lettek volna. A táblázat adatai természetesen nem egykorú fákra vonatkoznak, nagyjából a 17. század közepétől a 18. század közepéig élt, különböző korú egyedekről van szó, de a , minták" 1757-től 1765 között élő növényeket reprezentálnak. A vonalon található határfák közül a legtöbb a tölgy, amit a bükk és a cser követ. Magas arányszámuk nem meglepő. Ezek ugyanis a legellenállóbb fafélék, és a terület természetes vegetációját is tiszta állományaik vagy társulásaik alkotják, melybe (különösen a bükkösökbe) a hárs is belevegyül. A keményfák közül a mai állapothoz mérten a bükk elterjedése mutatja a legnagyobb változást. Az adatokból látszik, hogy a bükk az egész földrajzi Völgység területén honos lehetett, főként a nedves völgyekben, a nyugati és az északias domboldalakon volt jellemző. A bükkre egyébiránt a Mecsekben és a Hegyháton ma is igen jellemző az ún. emeletfelcserélődés, vagyis amikor a fafajt a szokványos magaslati elhelyezkedésétől eltérően a párás, hűvös mikroklímájú völgyekben tenyészik. A bükk szélesebb körű elterjedését és 18-20. századi térvesztését a térség mai helynévanyaga is megerősíti. Említésre méltó, hogy a bükk a II. határrészen szerepel a legtöbbször, ahol ma is potenciális faj. Az 5/b-vel jelzett területen a határvonal egy jó darabon bükkerdőben halad, feltehetően egy régi szálas erdőben, ami talán a középkorban is az volt. A megváltozott erdészeti szemléletnek és a szántóföldek kiterjedésének köszönhetően már sem itt, sem az ettől északra eső részeken nem jellemző ez az értékes, de lassan növő faféleség. A juhar a határjelölés szempontjából viszonylag fontos faj volt. A táblázatban nem szereplő határjárásokban is számos alkalommal előfordul. A nyárfa ritkán, nem jelölt faként, hanem látképileg orientáló, irányjelölő szerepben jelenik meg (száraz, magas, stb.). Egyéb perekből tudjuk, hogy az éger is hasonló szerepű lehetett. Ez alapján kijelenthető, hogy a völgytalpak közelében is inkább a keményfákat, illetőleg más határjelölőket, főként halmokat részesítették előnyben. A gyümölcsfák közül a körte és a dió a leggyakoribb. A körte közismerten hosszú életű fa, a 19—20. században is tipikus határbeli fa volt, amit előszeretettel ültettek a szántóföldek, rétek szélére. Előfordulása mindenképpen az intenzívebb emberi jelenléttel mutat kapcsolatot. A fás vegetációval együtt tárgyalom a szőlőt is, erről a kontinuus falvakhoz közel, illetve Csurgóról találunk említést. A határon említett szőlőskertek közül egy bizonyosan új ültetésű volt (Ravaszlik), kettő pedig régi eredetű (Csurgó, Nagyág) lehetett. Lényeges, és vegetációtörténeti szempontból érdekes kérdésként említem meg, hogy egy esetben, egy régi, használaton kívüli út mellett fenyőfa volt a határjel.
