Oldal 147 [147]
OCR
A NARRATIVITAS FORMAI ES TARTALMAI A GDA-BAN Mivel korábban a korlátok elleni lázadást a női ösztönök alapján természetes vonásnak tekintette Misch, így a , természetesen érző" nő voltaképp a társadalmi korlátok ellen tiltakozó nőt kell jelentse — ami már csak annak alapján is egyértelmű, hogy Héloise a házasságot mint társadalmi intézményt, korlátozó volta miatt utasítja el korábbi idézetünkben. Ám ha most a házasság mint társadalmi intézmény a női nem természettől rendelt feladatának megvalósítását szolgáló intézményként tűnik fel, akkor az előbbi elleni lázadás egyértelműen az utóbbi ellenit is magába kell foglalja. Ezzel kapcsolatban globálisan olyasmi kínálkozik megjegyzésre — ami a mai feminista gondolkodási irány felől nézve már-már trivialitäs szamba megy -, hogy Misch számára összecsúszik a társadalmi intézményekből fakadó elvárások rendje (a hegeli jogfilozófia értelmében vett racionalitás), valamiféle társadalmi viszonyok feletti természeti renddel. Héloise számára pedig talán éppen azért vált lehetővé, hogy magára vállalja a vezető szólamot ebben a levelezésben, mert az a neveltetés, amelyben az őt rajongva szerető Fulbertus részesítette, eleve szembenállt a kor társadalmi elvárásaival, amelyek között egy önálló nő, akit úgy nevelnek, hogy a tudásával kell kitűnnie, csakis tragikus zsákutcában végezheti. Vagyis Heloise-ban a nőiségről bizonyára olyasfajta kép élt, amely pont az , időszerűtlen" neveltetése okán távolabbra látóvá tette őt, mint Misch-t magát a nemek kérdésében, s mivel jól látta, hogy ez számára a korban csakis zsákutcákhoz vezethet, ezért — a korábbi idézetünk tanúsága szerint — a lehetséges zsákutcák közül inkább választotta volna az , Abélard ribanca" zsákutcát a házasság és gyermeknevelés vagy a kolostori élet helyett, amelyek számára szintén zsákutcának tűntek. Az utóbbiról épp elég ékesen szólnak azok a passzusai, amelyekben egyedül Abélard parancsának tudja be, hogy kolostorba vonult, és amelyekből kiderül, hogy egyedül Abélard, s egyáltalán nem Isten szerelme vezérelte az apátnői ténykedésében is. Az előbbi, a házasság kapcsán pedig semmiképp sem szabad a 20. század — s végképp nem a 21. század — házasságfogalmát vetíteni vissza a 12. századba, mintha Héloise a 20-21. század értelmében vett házasságot utasította volna el. A mostani összefüggésben mindent elárul a korabeli házasságfogalomról az, amit a már említett, ugyancsak bizonytalan szerzőségű, „Andräs káplánnak" (Andreas Capellanus) tulajdonitott De amore [A szerelemről] címen hivatkozott összetett szöveg egy helyén olvasunk. A szöveg egyik része párbeszédeket tartalmaz társadalmi rendek szerinti kombinációkban egy-egy férfi és egy-egy nő között, melyek tárgya kivétel nélkül, hogy a férfi igyekszik meggyőzni a nőt arról, hogy a testi együttlét értelmében szeresse őt — a nők pedig hatte, die, das muß man wohl sagen, nicht frei von intellektuellem Hochmut war. Die alltägliche Sorge für Haus und Kind erschien ihr nach dem Ton, in dem sie davon spricht, kaum weniger lästig für sie selbst als für Abälard.” Uo., 584. * 146 +
