Seite 109 [109]
OCR
A GESCHICHTE DER ÁUTOBIOGRAPHIE RÉTEGEI bensőség felé forduló magasrendű példája Augustinus Vallomásai. Sőt, ezt a fajta „lelektörtenetet” nevezi az elsőt követő kötet fő tárgyának. Annál különösebben hat ugyanakkor, hogy Misch a lélektörténet, a vallomás mint önéletrajzi műfaj és a költészet összekapcsolódására fél oldalon át sorolja azokat a 19. századi írókat, költőket, akiket, illetve akiknek a műveit ők maguk vagy kritikusaik az önéletírással vagy a vallomással kapcsolatba hozták. Goethe az egyetlen közülük, akiről Misch legalább tervezett részletesebben írni — Balzac, Zola, Dosztojevszkij neve korábban fel sem merült témaként, a korábban említett Gorkijhoz hasonlóan. Az persze semmiképp sem lehetetlen, hogy a közben eltelt ötven év alatt átalakult, kibővült az ideálisan bevonandó önéletírások vagy — ahogyan a német nyelv lehetösegeit kihasznälva irja Misch — das Autobiographische, „az öneletrajzi”-t megtestesítő művek köre. Miközben talán már ekkor is úgy érezhette, úgy láthatta a megvalósítás esélyeit, mint az utolsó években, amikor már szinte végrendeletben hagyta meg munkatársainak, hogy az eredeti szöveget adják ki, ha már nem éri meg a befejezést. Elvégre, amit mindig is hangsúlyozott, hogy nincs előre adott készlete az önéletírásoknak, az akár ebben az értelemben is alkalmazható: Zola regényciklusa vagy Balzac legérdekfeszítőbb regényei szinte vallomásoknak tekinthetők, és önéletírásokként volnának elemezhetők - talán épp a tényleges önéletírások már csak szociológiailag elemezhető árjával szemben. Misch kiemeli feladataként, hogy továbbra is a személyiség alakulásának európai útját igyekszik bemutatni, miközben nem próbál egyetlen, az egész történelmet átfogó célt állítani ennek az útnak a végére. Többféleképp is kimondja, több autoritás mögé állva, hogy minden korszakot önmagában kell tekinteni, nem pedig egy emberiségléptékű terven belül vélelmezett funkciója alapján: Dilthey-től, Rankétól vett idézeteket hoz e tézis alátámasztására. Viszont talán az egész életművében itt találni az egyetlen helyet, ahol elvitatja Goethe szavának igazságát, és ugyancsak ritka az is, hogy ezt az , utóbbi évtizedekre" vonatkozó állásfoglalás kíséretében tegye: [Dilthey] ezzel módszertani alapelvként szögezte le azt, amit Ranke híres kifejezésével ragadott meg , Isten közvetlen [jelenvalóságáról]", amely minden korszak sajátja, és amit még előtte hasonlóan fogalmazott meg Goethe vallási formában, amely számunkra elveszítette meggyőző erejét. Mert ugyan ki volna hajlandó az utóbbi évtizedek tapasztalatait követően még osztani azt a panteisztikus bizodalmat, amely Goethe nyilatkozatából kihallatszik, hogy , a történelem minden egyedi jelenségének megvan a maga közvetlen kapcsolódása az isteni természethez"? 19 a »[Dilthey] stellte damit als methodisches Prinzip fest, was Ranke mit seinem berühmten Wort von der ,Unmittelbarkeit zu Gott”, die jeder Epoche eigne, und vordem mit ähnlichen Worte Goethe in einer religiösen Form erfaßt hatte, die für uns ihre überzeugende Kraft verloren - 108 +
