Page 236 [236]
OCR
A történelmi és a lokális múlt emlékezete e 235 vót minden az egész mindenség, mert minden tömle vót itt. Az egész világ tömlébül állt, csak ez a néhány homok, amit soroltam, az a néhány homok vót, az egyéb mind víz. Egyszer asztán gyünnek a törökök, de nem mondták, hogy törökök: a kutyafejű tatárok. Nos mit csináljunk? Megesznek! Vittek maguknak ennivalót, mindent, hogy míg fog tartani, hát el ne pusztuljanak éhen. De hát vót kotorca, vót gyükér, osztán kibontották a gyékényt, oszt ettek. Akkor osztán azoknak olyan lovacskái vót megint, aszonták, mint egy macska vagy egy kutya. Lehasaltak rá, felvitte a Szőlőhomok teteire. El kezdték kiabálni: — Sári, Zsuzsi, Borcsa, Mari gyertek elő, nincsen mán itt a kutyafejű tatárok. Elmentek mán, gyertek haza. Pesta bácsi, Gyuri bácsi, Pali bácsi gyüjjön haza, nincs itt a kutyafejű tatárok. De meg se mozdultak. Akkor oszt egyik aszondja: — Megálljatok, tudom én hun vagytok. A nádba vagytok ti. Bemegyek én oda, behajtok a lovammal. Itt gyertek bele, itt vannak azok. Gyertek fiúk — aszondja — hát nem mély-e, nem mély. A többi megállott a szélin a víznek, a sás szélibe. Ű meg behajtott, oszt behajtott, még a habja is elveszett. Sehun nem vót látni sem. Oszt eltelt mán sok időre, mikor lement a vizek, elmentek, kiszáradt a tó. Hát egy nagy, kegyetlen nagy diófa nőtt ki a zsebjébül a töröknek. Gyönyörű. Megvót tán az a fa kétszáz esztendős is, nem bántotta senki. De hogy a zsidók, a bárók ide kerültek, hát mán megunták, nem szerették a határjokban. Bizony kivágták a diófát. Hát a karcsaiak igen siratták, mert firul-fira megmaradt, hogy ez a fa vagy ez a dió, a töröknek vót a zsebjébe, oszt abbul nőtt ki.""7? Az etnográfus az adatközlőt is bemutatja. A nyolcvanöt éves asszony a település , kimagasló képességű" mesélője, aki fiatal korában cselédként egyik uradalomból a másikba vándorolt, és közben számos régi történetet ismert meg. Mikor a mesélés , heve elragadta", dallamos hanglejtéssel beszélt, amit a gondolatritmus tett még elevenebbé. Hallgatóit egy-egy kérdéssel vonta be a narrációba (ezt a történetet ugyancsak társaságban mondta el), és a közönség igényelte a megjelenítő erejű, drámai előadásmódot, amit gyakran a tartalomnál is többre értékelt." A lejegyzett szöveg mindebből nem sokat adhat vissza, kompozíciója azonban így is figyelmet érdemel. Az adatközlő az etnográfus kérésének tesz eleget (, hat nem bánom, ha a törökrűl is mondok egy pár szót"), és az elbeszélés rituális keretét teremti meg: az elődök történeteit adja tovább, ezáltal a generációk közötti kapcsolatot és folytonosságot biztosítja. 672 Kovács Jánosné (sz. 1872. Karcsa). Balassa I. 1960. 243-245. §73 Balassa I. 1963. 27-28, 77-78.
