Oldal 235 [235]
OCR
234 e Eltűnt falusi világok megjelenítés retorikai elemeivel (a hüpotiposzisz alakzatával) is szívesen él (éktelen nagy alagút tátongott előttünk, akkora volt, mint egy táncterem", shatalmas nagy fagerendák... olyan volt, mint a csupasz erdő télen"), aminek többféle funkciója lehet. Daniel Schacter érvelését elfogadva, az emlékezés szubjektív tapasztalatát erősíti, és a gyermekkori , emlékeket" hitelesíti: , ha képesek vagyunk vizuális képek előállítására, ez elhiteti velünk, hogy emlékszünk egy eseményre, még akkoris, ha az sohasem történt meg.""" Ugyanakkor a Zrínyi korával azonosított mitikus és időtlen múlttal való folytonosságot teremti meg (, látszott rajta, hogy nagyon régi, hogy még Zrínyiék építették"). A várostrom mozzanatai közül a mocsarakra épített földgátakról értesülünk, ám a vizuális-térbeli emlékezet most bizonytalan, és a közösségi hagyomány szilárdítja meg. (, Valamikor gyermekkoromban mutatták is ennek nyomát. Igaz, én ezt nem nagyon láttam, de azt tartja a nép, hogy így volt...") Már utaltam az adatközlő történeti tudásának különböző forrásaira, mégis az ostrom elbeszélése, az események részletes és plasztikus megjelenítése (az emlékező mintha beleélné magát a történetbe) alkotói élménnyé válhatott. (, Hiába lőtték a várat. Hiába voltak tengernyien. A mocsár védte a magyarokat.") De a közösség múltjának avatott ismerete a lokális azonosságtudatot is erősíthette. Balassa Iván az 1950-es évek végén a Zemplén megyei Karcsán gyűjtötte a népmondákat. A következő történetet 1958-ban jegyezte le: Hát nem bánom, ha a törökrűl is mondok egy pár szót. Hallottam az édesapámtul, az édesapam meg hallotta a nagyapjatul. Mert azelőtt is úgy vót, mint most, ha valaki valami régiséget tudott, hát a gyerekei, az onokák körülvették, oszt muszáj neki mesélni. Mint én is, most az onokáim körülvesznek, oszt muszáj vagyok mesélni, holmi bolondságokat előhozni. Hát ez is úgy vót. Beszélte az édesapám nekünk, mikor kicsiny vótam, hogy a negyvennyócas világban, mikor még a forradalom vót, begyüttek ide a törökök. De még akkor, még itt nem sok ház vót, imitt-amott vót egy házacska, hogy a nép leszaladt Horvátországbul vagy Nagyváradrul vagy melyik falubul, hát onnat a neve vót: te Dakos vagy, te Váradi vagy, te Horvát vagy, te Dudás vagy, vagy mi. Ahogy származott a nép, úgy nevezték arrul űket. Hát aszondja, hogy egyszer asztán mi történt? Mán úgy hallatszik, hogy olyan háború van, felfele arra, felfele, befele, hogy még erre is fognak gyünni. Mán a nép félt igen, hogy hát mán onnan elszaladtak, elbujkáltak. Erre meg az egész világ víz, meg az egész világ erdő. De mán, de mán, gyün is. Mán Borsiba gyünnek, mán Szőllőskén gyünnek. Hova bújjunk, mit csináljunk? Hozzáfogtak hamar ásni ki a ficcfákat csónaknak. Le a sásba, rétbe, a nagy vizekre, elbujkáltak a nádakba. Így 671 Schacter, D. 1998. 41.
