OCR
230 e Eltűnt falusi világok ját)", és ez adja végzetének pszichikus magyarázatát. Társadalmi karakterének jellemzésére pedig előkelő, sőt a királynéra is kiterjedő nexusain kívül, nemeslevelét és az ősi családi név visszaállítására vonatkozó kérelmét említi meg az adatközlő." A narratíva a Szent István-történetek elbeszélésétől egészen különbözik. A felsorolt események mintha egy laza időrendet követnének (igaz, ezt csak az időviszonyokra utaló kötőszavak jelzik: osztán, azután, később), és bár a regényes cselekményszövésre kitűnő témát kínálnak, mégsem alkotnak egységes és öszefüggő történetet. (A narrativitás egy további fontos eleme, a perspektíva, vagyis az elbeszélőnek a mondottakhoz fűződő viszonyát jelző nyelvi alakzatok ugyancsak hiányoznak.) Sokkal inkább a kaotikus és mozaikszerű múlt benyomását keltik, olyan múltét, amit a történetmondás tehetségével aligha rendelkező 20. századi idős leszármazott a kulturális ismereteiből fel tudott eleveníteni. A bevezetőben említettem Szendrey Zsigmondot, aki az I. világháború után a Folklore Fellows szervezte nagyszalontai terepmunka mellett, az ország különböző régióiban gyűjtötte a népmondákat. Békéscsabán 1921-ben a következő történetet rögzítette: Hogy miért hívják ezt a dombot Albert-hegynek, azt bizony én sohasem hallottam, de tudok róla egy régi történetet. A török időkig szép nagy templom volt a tetején. Még az ősapák építették, mikor ehelyt letelepedtek; mert akkoriban mindig a templom volt az első téglaház a faluban, nem a korcsma. Nagyon bántotta a fényes aranykereszt a törökök szemét és ahány csapat arra járt, mind azzal a fenyegetéssel vetett sarcot a népre, hogy különben holnap kő kövön nem marad a templom helyén. De a nép szó nélkül megfizetett mindent, csakhogy templomát megmentse, hát ezért sohasem tudták a templomot elpusztítani. Egyszer aztán egy török basa azt üzente a bírónak, hogy reggelre három szép lányt vigyenek a sátrába, különben kő kövön nem marad a templomból. Hát ezt a kívánságot már nem lehetett teljesíteni; hát ezért azt határozták, hogy inkább a falu minden lánya együtt pusztuljon el a templommal. Másnap - éppen nagypéntek volt — a sok szép fiatal lány mind a templomba gyűlt. A pap miséhez látott, s éppen az Úr testét mutatta, mikor a toronykereszt a tetőn át az oltárra zuhant és a papot meg a ministráns gyerekeket agyonsújtotta. Mert hát a török beváltotta szavát: egy ágyúlövéssel a tornyot döntötte le, más kettővel pedig a templomot lőtte szét, úgy, hogy senki sem maradt benne élve. A sok szép fiatal lányt odatemették a romok közé, azért van ott a földben még ma is annyi 658 Erről Czine M. 1972. 129. 559 A névhasználatnak generációról generációra identifikációs szerepe volt. A Dósát a jobbágyi, a Dözsat a nemesi familiak hasznaltak. Sandor I. 1972. 446.